Április 4. A családi legendárium mulatságos ünnepe, noha négy évtizeden át nemzeti ünnepként emlékeztünk meg a szovjet csapatok magyarországi győzelméről a német csapatok felett, vagyis a „felszabadulásról”. Harminc éve viszont úgy teszünk, mintha meg sem történt volna. Ilyen a magyar mentalitás?
Még annak a generációnak a tagja vagyok, amelyik a legnagyobb nemzeti ünnepnek március 15-ét vallja, az ifjak szabadságvágyából fakadó, a politikusok közreműködésével közösen megvalósult sorsfordítást idézi fel őszintén és szívből. Persze nem volt rossz április 4. sem: rövidített órák, csapatgyűlések, tisztelgés a zászlók előtt, a felsős fiúk bámulása – nem is hallottuk, miről beszélnek a szónokok. Amikor hetedikben megkérdeztük az osztályfőnökünktől, miért énekeljük nemzeti ünnepen a magyar után az orosz himnuszt, miért nem a szózatot, akkor kitört a botrány. Csak öreg igazgatónk, Kálmán bácsi nyugtatta beosztottjai félelemből fakadó dühét: inkább örüljenek a tanáraink, hogy rendesen végzik a munkájukat, hisz milyen logikus kérdést tett föl az osztály.
A fiúk persze többet tudtak mint mi, őket érdekelték a fehérvári tankcsaták. Nagyszüleiktől azt is tudták, hogy fél évig folyton lőttek – egyszer az oroszok, egyszer a németek. És mindegyik sereg megevett mindent, elvitte, amit még a padláson talált. Cserébe mi, lányok két szót álmunkból fölverve is tudtunk, annyit hallottuk, hogy Battonya és Nemesmedves. A kezdet és a vég. Mi inkább a Budapesti tavaszt sírtuk végig a tévében, ameddig játszhatták április 4-én. Ám egy idő után szégyellnivaló volt, hogy a horogkeresztes kísérők, akik a zsidókat a Dunába lőtték, magyarok voltak. Na onnantól jött Keleti Márton zseniális alkotása, A tizedes meg a többiek. Egy ország nevette szét magát azon, hogyan akarták megúszni az utolsó csatákat a háborús szökevények. Ez az össznemzeti röhögés elfedte a szembenézést, hogy sokan nem felszabadulásként élték meg április 4-ét. Azok, akik végre előbújhattak a romos pincékből, akiket nem öltek meg túszként a templomkertben a németek, ők így érezték. Akiknek feleségét, lányát megerőszakolták, házát felgyújtották a szovjet katonák, azok sziszegve szidták az „oroszokat”.
1945. április 4-én még nem vitték a leventéket, a nőket malenkij robotra, akkor még úgy tetszett, Magyarország ugyan megint rossz szövetségeseket választott, mellettük végig kitartott, de újjá lehet építeni az országot, még akár demokrácia is kialakulhat Európának ezen a táján. Akkor még a történészek sem tudták, hogy a hadműveletek pusztításai mellett mekkora gazdasági károkat okoztak a német, majd az orosz rekvirálások és a nyilas kormány kitelepítési ámokfutása, amelynek a nemzeti vagyon majd 40 százaléka esett áldozatául. Arányait tekintve az emberveszteségben a negyedikek lettünk a világháború hadviselő nemzetei között. A visszacsatolt magyar területek lakosságával együtt számított 14,5 milliós lélekszám 6,2 százaléka halt meg a háborúban – 900 ezer ember. Romsics Ignác történész kutatásai szerint ebből 340–360 ezer a katonai, 540-560 ezer a civil áldozatok száma. A civilek többségét a haláltáborokba hurcolt magyar zsidók alkották. Összehasonlításként: Lengyelország lakosságának 15, a Szovjetuniónak 8,4, Németországnak 6,4 százaléka vált a háború halálos áldozatává.
1991-ben eltörölték a 41 éve érvényes elnöki tanácsi törvényerejű rendeletet, amelyik nemzeti ünnepnek nyilvánította április 4-ét. Európa-szerte kinyíltak a levéltárak, de a visszaemlékezések fájdalmát olykor a kurzusnak megfelelés is növelte. Jöttek olyan történészek, akik feltétlenül szükségét érezték a nácik kontra kommunisták szembeállítást számokkal, képekkel illusztrálva. Ezzel együtt a néma csend, nem is volt április 4. Megint elmaradt a tragédia nyugodt, alapos kibeszélése. Az eltelt három évtizedben sem találtuk meg a közös nevezőt, sem annak a nevét, ami 1945. április 4-én történt.
Nekem ma is ünnep. Szüleim házasságkötésének évfordulója. A felszabadulás ünnepéről való megemlékezések miatt a tanácsnál a házasságkötés 3-án megtörtént, de templomba csak 4-én mehettek. Szigorú nagyanyám pedig papírok ide, szokások oda, az eskü hiányában apámat éjszakára még hazazavarta albérletébe. Így lett a családi legendáriumban mulatságos ünnep ez a nap.