A vasútállomáson kellett várakoznom nemrég, volt elég időm kicsit körülnézni Európa Kulturális Fővárosának kapujában. És eszembe jutott a két évvel ezelőtti nyár, amikor barátokat kísértem ki a vonathoz Siófokon.
Ott: szépen felújított állomásépület, előtte dúsan zöldellő park, virágágyások, szökőkút, szobrok, zenepavilon, békebeli hangulatot idéző cukrászda.
Itt: klasszikus szépségű, megkopott állomásépület, előtte rossz minőségű, szürke, poros aszfaltburkolat, parkolóhelyre vadászó autósok, pöfögve forgolódó lila buszok, ütött-kopott talponálló, rongyos hajléktalanok, szemét mindenfelé. A hajléktalanszálló mögötti „kiserdőben” pedig – ahogy hivatalosan mondják – életvitelszerűen a szabadban tartózkodók nyomortelepének fóliasátrait és szakadt takaróit cibálja a szél. Valamikor a múlt században, naplós újságíróként riportot csináltam az itt élőkkel. Azt mondták, bejárnak a hajléktalanszállóra tisztálkodni és melegedni, de beköltözni nem akarnak. Nem hittem a szememnek, hogy annyi év alatt semmi sem változott.
(A vasútállomás rendezésének aktuális terveiről és a hajléktalanszállóval kapcsolatos hírekről hamarosan beszámolunk.)