Sajtótájékoztatót tartott hétfőn az országos tisztifőorvos a koronavírus-járvány apropóján és nem mondott semmit. Müller Cecílától mindössze annyira futotta, hogy bejelentse, a Nemzeti Népegészségügyi Központ megváltoztatja az eddigi esetdefinícióját (miről mire?) és aktualizálja a korábban kiadott eljárásrendjét (hogyan?).
Amit ezek után mondott, arról már bárki értesülhetett, ha figyelemmel kísérte a híradásokat. Olaszországi helyzet, karanténba helyezett diákok, testhőmérséklet-ellenőrzés a repülőtereken (csak a kínai és milánói, bergamói, trevisói járatokon). Miről nem beszélt? Arról, hogy kevés esélyünk van megúszni. Arról, hogy hogyan védekezhetünk. Arról, hogy hova forduljunk gyanú esetén. Nem mondta el, hogyan készült fel az egészségügy a betegek ellátására. Rendben, ott a László kórház, de Magyarország nem Budapest. Nem mondta el, van-e raktáron valahol pár millió védőmaszk, amit jelenleg nem lehet kapni sehol. Van-e elegendő kézfertőtlenítő, ami szintén hiánycikk. Nem beszélt a vírus terjedési módjáról, fertőzőképességéről, a tünetekről, a fertőzési gócokban észlelt tendenciákról és tapasztalatokról. Szóval semmiről, amiről egy országos tisztifőorvosnak – feltéve, hogy szakember és nem irodista – járványfenyegetettség esetén beszélni kellene.
Csoda-e, hogy a magyarok nagyobbik hányada nem veszi komolyan a helyzetet, jópofának gondolt vicceket sütnek el és nagyon vagánynak hiszik magukat. Mindeközben Dél-Koreában, ahol az első esetet január 20-án regisztrálták, február 22-től 24-ig, vagyis két nap alatt 433-ról 804-re nőtt az igazolt betegek száma, a gyanús eseteké csaknem 32 ezer. A legfiatalabb beteg 16 hónapos, többségük 30–65 év közötti, a nyolc elhunyt szintén a 40–65 éves korcsoportba tartozott. Naponta 7500 vizsgálatot végeznek el, ez maximum 10 ezerig növelhető, mivel a mintavétel másfél, maga a vizsgálat pedig a világ legjobbjának tartott koreai KIT-tel is három órát vesz igénybe. (Forrás: Eugenia S. Lee közösségi oldala.) Vannak kétségeim, hogy erre a magyar egészségügy képes lenne-e.
Külföldi forrásokból tájékozódva úgy tudjuk, hogy az olaszoknál azért ez a robbanásszerű megjelenés, mert a vírus valójában már egy hónapja cirkulál az országban, de a korai megbetegedéseket – kellő tájékozottság híján – az influenza számlájára írták, végül is szezonja van. Mondják is az „okosok”, hogy ugyan már, hát ez is csak egyfajta influenza. Pedig nem. A fertőzőképessége magasabb, a lappangási ideje egyelőre nem pontosan tisztázott, ahogyan a terjedése sem – a cseppfertőzés biztos, de a széklet, vizelet se kizárt. Ami különösen nyomasztó, hogy nemzetközi adatok szerint a fertőzöttek 15 százaléka intenzív ellátásra szorul. Képzeljük el: ha Budapest kétmilliós lakosságának csak tíz százaléka megbetegszik, közülük 30 ezer embernek kellene intenzív ágy, oxigénnel, ventillálással. Az egész országban nincs annyi! Se hozzá orvos és ápolószemélyzet. Az első pár száznak jut majd hely, a többinek meg good luck – ahogy egy ismerősöm fogalmazott.
Szóval mit tehetünk? Akinek nem muszáj, az ne utazzon. Sehova. Ne a szánk elé tartott tenyerünkbe köhögjünk, tüsszögjünk (amivel majd utána mindent jól összetapogatunk), hanem a ruhánk gallérja mögé vagy a könyökhajlatunkba. Gyakran és alaposan mossunk kezet, használjunk kézfertőtlenítőt. Viseljünk maszkot (influenza ellen se árt) és ne lincseljük meg a maszkot viselő embertársainkat (ez sajnos nem vicc). Ha külföldről jöttünk haza (bárhonnan!), kerüljük egy ideig a plázákat, színházat, mozit, templomot, nagyobb rendezvényeket és a barátainknak se akarjunk azonnal partival egybekötött élménybeszámolót tartani. Hőemelkedés gyakorlatilag mindenkinél jelentkezik az elején, külföldi utazást követően ilyenkor jobb, ha elszeparáljuk magunkat és segítséget kérünk. Hogy kitől? A tisztifőorvos talán majd megmondja, ha legközelebb a kamerák elé áll. És reménykedjünk, hogy mi abba a 85 százalékba tartozunk, akiknél a fertőzés viszonylag enyhe tünetekkel, szövődménymentesen lezajlik.