Buli van. Megérkezett az unokahúgom Adáról, vállalva a 14 napos hatósági karantént a szerb–magyar határátlépés miatt. Mi az nekünk, 14 nap?
Egyébként is a veszprémi Koncz Gergő, a legjobb magyar prímások egyike, Ujj Ági fia húzza a talpalávalót a Dankó Rádióban éppen csütörtökön este nyolckor. Magyarpalatka lemezének megjelenése kapcsán beszélgetnek vele, és közben szól az egészen egyéni hangzású mezőségi népzene. Olyan melódia, amire az embernek önként táncolni kezd keze, lába. Sodor magával, feledtetve minden mást, ami hétköznapi, például a karanténkörülményeket. Miért? Mert valahol legbelül bennünk is él ez a palatkai ritmus. Magyar, ugyanakkor balkáni. Valami jó, nyers, őszinte szenvedély is megszólal Gergő vonója alatt. Nem értek hozzá, de azt tudom, hogy a magyar, román, cigány és szász kultúra kölcsönhatásából alakult ki ez a nagyszerű zene, aminek hatására szépen lassan transzállapotba kerülünk Ágikámmal, mármint az unokahúgommal, a Királlyal. Na, nem egészen, csak majdnem. Sajnos. Közben fertőtlenítés céljából iszogatjuk szorgalmasan a bácskai körtepálinkát. Bravó, Gergő! Keresni fogjuk a zenéd a jutyubon. Meg nyárra azért hátha ideértek Veszprémbe és a Balatonra is a Magyarpalatkával, hogy folytassuk a táncházat, remélhetőleg majd élőben.
Koncz Gergely, a veszprémi prímás. Fotó: Váradi Levente
Az igazság az, hogy csak az unokahúgom, Király Ági van hatósági karanténban, a háznépe nem. Így Ottóval néha szabadon elindulhatunk sétálni a környéken. Most, mikor csak egy kis rövid relaxációra baktattunk fel a hegyre, valami nagyon szépet találtunk. Régi sírkövekre lettünk figyelmesek az új temető alatti lejtőn. Máskor is láttuk már ezt a helyet, de akkor valahogy inkább az isteni kilátás ejtett rabul bennünket a Balatonra, a Tihanyi-félszigetre. Most a naplemente fényeiben az idő, a szél, a nap, az eső által egészen szürreálisra csiszolt vörös homokkő sírkövek parancsoltak megálljt. Olyan jó, hogy nincsenek szomorú sírhantok, csak düledező, a természet által visszahódított, a fűbe süppedt vörös homokkövek, ami ennek a tájnak a jellegzetes építészeti anyaga. Úgy érzem, hogy ez a régi temető egyből kibékített az elmúlással, paradox módon valami mediterrán derűt vélek felfedezni benne, sehol a súlyos fekete-arany barokk pompa, ami a temetéseket általában kíséri. Nincsenek dohos kripták és betonpanelek. Nyugodtan le lehet heveredni a sírkövek között és napozni, gyönyörködni a kilátásban és hallgatni a madárcsicsergést. Feltűnő még, hogy itt egyenlőség van, legalábbis ami a sírkövek anyagát, formáját és feliratát illeti. Azzal, hogy a református sírköveken a temető egyik felében rozetta jelzés látható, a katolikusokon a temető másik felében kereszt. A rozettákról most utólag azt olvastam, hogy valójában a napisten kőkori eredetű jelképei, és világszerte gonoszűző varázsjelként alkalmazzák őket.
Olyan alacsonyan vannak ezek a sírkövek, hogy meg kell hajolni előttük, és ez gyönyörű: meghajolni az egykor itt éltek emléke előtt. Lehajoltunk és én hangosan elkezdtem betűzni a feliratokat. „Sír, ha Vándor áll feletted / Mond hogy Sipos Erzsébetet / rejti itten kebeled / Ki 77 éves korba / Jutott ide a Sírboltba / Legyen béke feletted! ….1866” Betűhíven írom a látottakat, az utolsó sorát nem is tudtam elolvasni, mert belesüppedt a földbe. Érdekes, hogy nem nyomtatott betűket használtak, hanem kézírást, a mai helyesírásra fittyet hányó elválasztásokkal. Ezek a domboldalba süllyedt sírkövek konkrétabbá és ezért elevenebbé, akár borzongatóbbá teszik az emlékezést az egykori lovasiakra. A temetői séta felemelő módja lehet a múlt és a jelen közti szálak feldolgozásának. Nekem sokkal rokonszenvesebb, mint például a műanyag koszorúkkal teleaggatott emléktáblák a házakon. A sírkövek is őrzik a neveket, és mint tudjuk, egy embert csak akkor felejtenek el, ha elfelejtik a nevét.
Most került a kezembe, és nagyjából egy szuszra el is olvastam Bodor Ádám Sehol című elbeszéléskötetét. „Újabb variációk végnapokra” – írja a fülszöveg. Na, ez pont jó. Mert egyébként is imádom Bodor Ádámnak a valóságtól alig különböző történeteit, amelyek cselekménye saját időszámítás szerint bontakozik ki a hétköznapiságukban, elszigeteltségükben már teljesen abszurd hősök részvételével, akik szeretik bántani a tőlük különbözőket – legyenek ártatlanok, vagy olyanok, akik korábban tönkretették mások életét. Általában nem nehéz leírni egy ötletet, amiből ezek a szórakoztatóan abszurd szövegek megszületnek, de egy Bodor Ádám-novella vagy -regény mindig több az elmesélhető történetnél. Az alapötletből úgy lesz többrétegű, különleges atmoszférájú és emlékezetes alkotás, hogy az író az általa megfigyelt (megálmodott?) világot egy-egy meghökkentő, idegborzoló gesztus, bizarr képváltás, történés köré építi. Ezek annyira abszurd dolgok, hogy akár igazak is lehetnek. Ami még jellegzetes, hogy a társadalomtól elszigetelten élő kisemberek mögött, legyenek bármilyen gonoszak, kegyetlenek is, ott van a humor. Képesek vagyunk röhögni a szerencsétlen Hekk szomorú történetén, akit a fél világ üldöz, mert állítólag valami rossz fát tett a tűzre, és a búvóhelyén, a szénégetők kietlen tanyáján, valahol a hegyek között a holttestét szénné égetik, mert eltakarításának ez a legegyszerűbb módja. „Hekk vagyok, bazdmeg” – mondja a barátságtalan szénégetőknek, amikor megérkezik ez az alacsony, girhes alak, akinek az az állatka lesz a veszte, amiről azt képzeli, hogy mókus, és amelyet egy zsinegen húz maga után a hóesésben. Megnyúzza, megsüti mindenestül, a beleivel együtt, megeszi, és olyan hasmenés fogja el, hogy fel se tud kelni többé az árnyékszékről, ott pusztul el karácsony szent napján.
Igen, a világot semmilyen összefüggő és általánosan elfogadott gondolati vagy etikai rendszer nem fogja össze, ezt a hiányt fogalmazza meg Bodor Ádám számomra igen szórakoztatóan. Hősei olyanfajta egyszerű (primitív?) kisemberek, akik nem engedik megzavarni azt, amit tudnak, azzal, amit nem tudnak. Félre a világgal! A kisujjukat sem mozdítják valami többért, ne adj Isten az örökkévalóságért. Mindennél többre tartják a saját kis hétköznapi rítusaikat, a nyugalmukat, bátorságukat és eszüket. Abból gazdálkodnak, amijük van, és látják önmaguk korlátait. Lázadásuk kilátástalan lenne úgyis. Számukra a nagyobb szabású élet legfeljebb annyi, mint podlenkát enni Lintzmajernél. De mi az a podlenka?
Éjszakánként lakáshirdetéseket bújok. A fiunknak segítek, hátha találok megfizethető jót. Az elfogadható másfél szobás 29–34 millió. Egy esztéta, hogy ne mondjam, kultúrmunkás számára a mai bérek mellett megfizethetetlen. Közben látom, hogy milyen egérlyukakban laknak emberek Pesten, milyen szánalmasan telezsúfolva, vagy éppen kopár ridegségben és milyen sokra tartják a maguk kis szegénységét, ha már egyszer eladnák. És van a másik véglet, a 60–120 milliós, háromszobás, dizájnos lakások a luxuskerületekben, többnyire minimalista stílusban berendezve. Valahogy már kevésbé vonz ez a fajta esztétika. Az utánzók tehetnek róla? Vagy mert tudom, hogy nekem az eklektika jutott? A sok költözésben szedett-vedett? Azért azt érzem, hogy van valami összhang a szobáink között. Akkor jó egy lakás, ha egy alapvetően markáns ötletet végig tudunk rajta vinni.
