Mikor bejelentkeztem, már nem emlékezett rá, hogy ő utalt kórházba. A kontroll hírére készséges lett. Szerencsére pontos voltam, mert a főorvos úr most nem csúszott meg az idővel, mint legutóbb. Hellyel kínált, megnézte a zárójelentésemet, és darálni kezdte az első találkozásunkkor már feltett kérdéseit, éppen csak annyi időt engedve, hogy igennel, nemmel válaszoljak. Ha többet akartam mondani, leintett, hogy nem érdekes.
Megint kijegyzetelte adataimat egy A4-es lapra, átmásolta az utolsó vizsgálati eredményeket a zárójelentésről, hogy majd átvezesse a betegkartonomra, amit gondolom, az állami rendelőjében tárol. Ugyanis papíron én az „államiban” vagyok nyilvántartva, annak ingyenességét élvezem a kórházban – TAJ-kártyám alapján. A főorvos úrnak természetesen meghatározott díjat fizetek. A rendszer működik. A főorvos szakértelmének és baráti kapcsolatának köszönhetően jutottam el hat hete a megfelelő kórházba – különösebb várakozás nélkül. Hogy ez mennyire nem magától értetődő, arról a betegtársaimtól értesültem, akik nagy kitérőkkel és sok pénzt kifizetve kerültek ugyanoda. Van is nagy dilemma, hogy adjunk-e hálapénzt a „műtétet” végző tanárnak vagy sem. A magánrendelés elterjedése a hálapénz ellen dolgozik. Más kérdés, hogy az orvos nem ad számlát, a beteg meg nem kér.
A leletem egyértelműen jó volt, de a főorvos úr – már csak az illem kedvéért is – megvizsgált, nehogy azt higgyem, nem dolgozik meg a tiszteletdíjáért. Meghallgatott a sztetoszkóppal, megmérte a vérnyomásomat: kicsit magasabb a kelleténél, de ez azért van, mert itt van – közölte. Aztán elmondta, hogy gyógyszerre nincs szükségem és hogy fél év múlva jelentkezzem az addig begyűjtött leletekkel. Részletezte, hova kell mennem s mikor. A beutalókat majd a háziorvos megírja. Ezután szép nyarat kívánt, s markomba nyomott vagy fél tucat névjegykártyát.
Szűk negyed óra volt az egész.
Domján Gábor