Ha történelmileg szeretnék hű lenni, Mamámról kétféleképpen kellene írnom: Mama, aki nekem volt és Somlainé, a nő, feleség, anya. De mivel még soha senki nem volt hű a történelemhez, amióta világ a világ, kivéve persze a CNN-t, én is csak pont azt és úgy írom le róla, amire és ahogyan én magam emlékszem.

Először is öreganyám komplett kamugép volt. Nem mesegyáros, nem nagy fantáziával megáldott kreatív személy – a nagyanyám akkor és ott kamuzott, ahol csak tudott, és az ember sosem lehetett biztos abban, hogy mikor beszél komolyan. Kivéve, ha főzőkanál volt a kezében, de még a főzőkanálról is volt sztorija, a kis, félfejű fekete volt a kedvence. Mindannyian tudtuk, mert havonta legalább egyszer elmondta, hogy azt még az anyám fenekén törte félbe. Mikor anyám kinyírta a kislibákat. Szóval. Ka-mu He-gyek.

Az első és legfontosabb szabály, amit a történeteivel kapcsolatban tudni kellett, hogy a szülőfaluja a világ összes történésének helyszíne volt, az összes híres ember Jézusig visszamenően megfordult itt, és minden számot tevő világtörténelmi esemény valamelyik falubelije közreműködésével valósult meg. A Getsemáne-kert például közvetlenül a Káposztás-kert melletti dombon terül el, majd ha legközelebb kimegyünk, megmutatja. Minden egyes története úgy kezdődött:

Volt nálunk a faluban egy ember, aki…

Egyszer kérdezte a tanító néni, úgy körülbelül másodikban, tudja-e valaki, mit jelent a mondás, hogy „aki másnak vermet ás, maga esik bele”? Mire én majd kiestem a padból, hogy elmondhassam mindenkinek, igen, volt a mamámék falujában egy ember…, aki a Fényes-hegyi szőlőjében úgy próbálta megbosszulni a haragosát, hogy ásott neki egy vermet, befedte szőlővenyigével, de mikor este ment hazafelé, elfelejtette, hogy ott van a gödör, és ő maga esett bele. Az egész osztály rajtam röhögött egy napig. Persze öreganyám felelősségre vont, összehúzta a szemöldökét, és fenyegetően azt mondta:

Nem hiszed? Kérdezd meg az Anci nénit, ő is ismerte azt az embert. Úgy hívták, Veremásó János.

Persze nem mertem megkérdezni. Mint említettem, sok esélye nem volt az ember gyerekének Mamával szemben. Az Anci néni – Ilonka nénivel együtt – gyerekkori barátai voltak nagyanyámnak, két, illetve négy házzal laktak odébb tőlünk. Nagyanyám pár napi rendszerességgel látogatta meg őket, és ilyenkor jobb volt nem otthon lenni. Ha mégis elkapta valamelyikünket szomszédolásba menet, egyrészt kezet és arcot kellett mosni, ami már önmagában teljességgel felesleges és fárasztó művelet volt a nap kellős közepén, aztán meg illedelmesen kellett ülni Anci/Ilonka néni konyhájában, és akármilyen éhes voltál, csak egy sütit volt szabad elfogadni. Mindezek tetejébe az egyetlen feladatod az volt, hogy egyetértően, de leginkább néma csendben bólogass, miközben nagyanyám meg a barátnője egymást tromfolták a gyerekeik, unokáik sikerességéről szóló történeteikkel.

Egyetlenegyszer követtem el azt a hibát, hogy Anci néninél közbeszóltam, hogy de Mama, az nem is úgy volt. Nagyanyám farkasmosollyal kérdezett vissza, jaj, hát meséljed akkor édesem, hogy volt, te jobban tudod. Persze gyanútlanul elmeséltem úgy, ahogy volt. Anci néni ragaszkodott is a második sütihez, olyan ügyesnek talált. Tíz perc múlva az utcán voltam, nagyanyám a karomnál fogva húzott szélsebesen hazafelé és közölte:

Ha még egyszer meghazudtolsz engem az Anci előtt, én olyat csinálok veled, hogy magam is megbánom.

Bár sosem jutottunk el addig, hogy megtegye, amit maga is megbán, annyi eszem volt, hogy olvassak a jelekből. Onnantól kezdve sosem volt velem gond sem Anci, sem Ilonka néninél.

Esténként Mama mesélt – mindig fejből. Kicsi korom óta hidegek a végtagjaim. Az esti rituálé ezért mindig úgy kezdődött, hogy bebújtam Mama és Papa közé az ágyba, és Mama megmelengette a lábam. Papa minden este tévét nézett, rendszerint osztrákot, hogy ne felejtsen el németül. A háború alatt három évig Németországban voltak menekültek, ott tanulta meg a nyelvet. Mama írt egy verset az ottlétükről, ebből tudom. Szomorúan szép, és az „idegennek levésről” szól idegen földön, amit én szóról szóra átéltem negyven évvel később. Családon belüli sorsismétlés, próbálom megtörni. Mivel a tévét sem én, sem Mama nem értettük, ezért ő vagy horkolt és aludt, vagy nekem mesélt halkan. A rituálé része volt az is, hogy nekem bebújáskor meg kellett jegyeznem, de jó „mamapapa szag” van az ágyban – ma is pontosan tudom, milyen. Mikor nagyapám kikapcsolta a tévét, nagyanyám felébredt, és nekem át kellett mennem a saját szobámba, ahonnan elalvás előtt még hallgathattam, ahogyan ők ketten duruzsolnak egymásnak.

Nagyon-nagyon sokáig ez volt az idilli párkapcsolatról alkotott képem, és mindig azt a férfit kerestem, akivel elalvás előtt órákig lehet még beszélgetni mindenféléről. Nem minta valaha is hallottam volna, hogy ezek a beszélgetések miről szólnak, felőlem akár veszekedhettek is – nekem ez a duruzsolás volt maga a béke. Ugyanilyen erős emlék a náluk való felébredés is – a sparheltbe gyújtott tűz illata és a reggeli edénycsörömpölés. Vagy a bejárati ajtó csikorgása. Ha most megkérdeznék bárkit a családban, hogyan nyikorgott a Mama ajtaja, mindenki tudná. Nem az ajtó miatt. A Mama miatt.

Bár látszólag feladott mindent nagyapámért, a Papa személyisége teljesen eltörpült az övé mellett. Két gyerekük volt, a nagybátyám után tizenkét évig nem született újabb. Mama Mariazellbe zarándokolt, hogy a Szűzanyát kérje, és a Szűzanya segített is. Így lett az anyám. A gyertya, amit onnan hozott, azon kevés tárgyak egyike, amiket anyám megőrzött, ma is megvan. Gyerekként, kivételes alkalmakkor megengedte, hogy megfogjuk – faragott virágok vannak rajta, és illatos, még mindig. A Mamáék ágya felett nagyon szép fakereszt lógott, rajta ón Jézussal, és együtt imádkoztunk alatta minden este elalvás előtt. Szerencsére ez is megvan, nálam. „Én istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem…” Néha a Miatyánkot is. Egy angliai templomban az ötéves unokaöcsémnek mondtam el azóta egyszer hangosan, mire ő ötévesen azt mondta:

Ez nagyon szép.

Elsírtam magam, mire ő ötévesen nem tudott mit mondani.

Hiszek abban, hogy a családba természetes módon érkező léleknek egy másik, korábbi családtag adja át a helyét. Nekem ez a dédanyám, akit nem ismerhettem már. Ahogy mindenki hívta: a Liszka. Ez lesz a lányom neve is. Erzsébet. Majd lehet Nucának és Liszkának is becézni. Megmondó barátnőm azt tanácsolja, a Nuca-sorsot ne szánjam a lányomnak. Egyiket sem szánom – a tudást szánom, és hogy kezdjen vele többet, mint a Liszka öreganyám és mint a Nuca, a Funtinelről. Nem mintha már lenne lányom, de majd ha egyszer lesz. Valamikor máskor. (Nuca Wass Albert A funtineli boszorkány című könyvének főszereplője.)

A bibliai történetek, mint említettem, ismert falubeli szereplők segítségével szivárogtak be a gyerekkori tudatomba, Mária, Kisjézus, József és a többiek mellett a pacsirtával és a turbékoló galambbal együtt. A pacsirta énekével Jézust dicsérte, ezért az Isten megjutalmazta, hogy röptében is tudjon énekelni. A galamb pedig még ma is búslakodik énekében a keresztre feszítés miatt, konkrétan, hogy „megőték, megőték”.

Megjegyzem, azt is tőle tanultam, hogy Jézust a zsidók feszítették keresztre, és ezért a Krisztus vére azóta is rajtuk szárad, és hogy a cigányok, de leginkább az oláh cigányok gyerekeket rabolnak el, az út mentén gyilkolnak embereket az aranyfogukért. A mi falunkban is volt egy ilyen eset. Jobb ha tudom azt is, hogy az oláh cigányok általánosságban minden álnokságra képesek, például a Bogdán néni, aki a dédiék mögött lakik egy viskóban, mindennap kóbor kismacskákat süt a kemencéjében, és ennek a füstjét jól lehet látni még a dédiék házából is. Ha dédiéket kérdeztem, ők szemrebbenés nélkül bólogattak, és hozzátették, hogy jól vigyázzak, mert ha nem talál elég kismacskát a faluban, csecsemőkre és kisgyerekekre is ráfanyalodik néha. Ennek eredményeképpen mikor apám meghívta magunkhoz mesélni a saját falunkbeli Rudi bácsit, aki Auschwitz-túlélő öreg cigányember volt, én sikítva-vonyítva rohantam be előle a szobámba, és addig nem voltam hajlandó kijönni a cserépkályha mögül, míg el nem ment.

Annak ellenére azonban, hogy a rasszizmust ilyetén módon a nagy- és dédanya-tejjel szívtam magamba, felnőttként semmi bajom nincs egyetlen nemzettel, fajjal és felekezettel sem. Gondolom, részben ezt is a költözéseknek köszönhetem – láttam én már ilyet is, olyat is, és sohasem a bőre színe sorolt valakit valahova. Az emberekben kizárólag a butaság tud elkeseríteni. Nem hiszem, hogy az ilyenfajta gyűlöletet bárki otthonról hozza, ez szerintem mindig belülről generálódik, mindenkiben saját magában a saját, út közben összeszedett butaságai miatt. Azt sem hiszem egyébként, hogy az öreganyáim rasszisták lettek volna – már ha ezt az idióta szót használjuk. Falun másként mérik az embert, és a föld közelsége határoz meg mindent. Innen eredt inkább, mint gyűlöletből, vagy esetleg a másságtól való félelemből, ami sokunknak sajátja.

Bár számomra nem létezik nagyobb ember nála, a történelmi tények szerint nagyanyám nőként és anyaként is kudarcot vallott. A férje sokat volt távol, és rendszeresen csalta, miközben elköltötte a teljes családi vagyont egy Hévíz melletti nyaralóra és arra, hogy soha életében nem volt állandó munkája. Emiatt a nagyanyám negyvenéves kora után szép csendesen alkoholista és zugivó lett. A fia úgyszintén, csak ő nem csinált zugot belőle. Egy alkoholista elfekvőben érte utol a vég, anyámon kívül a családjából senki nem tartott vele kapcsolatot. Ő korán elvált, az anyám soha, bár az ő házassága ugyanolyan sikertelen volt. A nagyanyám látszólag nyom nélkül távozott a világból, hasnyálmirigyrákban halt meg, amit a piálással csinált magának.

A CNN-t Veremásó János tudósította Magyarországról.

Németh Éva írása

Hozzászólások

hozzászólás