Két éve született a Kukac. Miközben a kétharmad élethalál harcát vívja Brüsszellel, Soros bérenceivel, a CEU-val, Simicskával, a liberálisokkal, civilekkel, meg egyéb lidérceivel, mi megküzdünk önmagunkért.
Nincsenek ellenségeink, nálunk nincs lapzárta, idegeskedés, hajsza, hírverseny, viszont pénzünk sincs. Az esélytelenek kényelmes nyugalmával figyeljük a környezetünket, aggodalom nélkül, hiszen nincs mit veszítenünk.
Figyelünk. Mindent, ami a kezünk ügyébe, szemünk elé kerül, hazai és külföldi sajtót, közpénzből fizetett önkormányzati lapot, fideszes portált, dokumentumokat (amelyeket befúj a szél az ablakon), észleljük az emberek, politikusok, intézményi vezetők erkölcsi erodálódását, félelmeiket, titkolt aggodalmaikat. Olvasunk. Néha a könnyünk csorog a röhögéstől, holott inkább sírni lenne kedvünk annak láttán, hogyan működik egy város, amely sokáig az ország hatalmi struktúrájának leképezett vidéki másaként kivételes figyelemre tarthatott számot. Ám miután Navracsics Tibor országgyűlési képviselőnk (állítsuk meg) Brüsszelbe távozott és az időközi választásokon a szavazók Kész Zoltán független képviselőt juttatták be a parlamentbe, a város kiesett rózsás kosárból. Kár.
Nem vagyunk forradalmárok, nem indítunk mozgalmat. Miközben vérre menő háború folyik a véleményformálás hadszínterén, mi a saját függetlenségünk kis harcát vívjuk a periférián. Kormány kontra ellenzék, sajtóbirodalmi öldöklések, hatalmi ágazatok ütközetei, oligarchák kíméletlen harácsolása, akik közben irtják egymást. Médiabirodalmak, véleményvezérek buknak és születnek újak.
Iszonyatos csatazaj közepette békésen szemlélődünk a mind jobban teljesítő magyar sajtópocsolya szélén, vigyázva, hogy ne fröcsögjön ránk a sár. Szabadon gondolkodunk, van véleményünk, a szavak mögé is látunk, szívósak vagyunk és nagy túlélők. Munkánk is van minimálbérért, amihez az újságírásnak semmi köze. Csak a sajtópiacon nem rúgunk labdába. Nem is akarunk, mert a függetlenség olyan, mint a terhesség. Vagy várandós valaki vagy nem, az ember nem lehet félig, majdnem vagy részben független.
Tulajdonképpen miért is csináljuk? Ha nem ideológia és nem pénz mozgat minket, akkor mi? A hírlapíró kíváncsisága? Nincs jobb dolgunk? Belső közlési kényszerünk sarkall vagy csupán kukacoskodó természetünk? Vagy csak azért, mert ez a szakmánk, mert kiválóan műveljük és mert viszket a tenyerünk? Mondta nekünk az elmúlt két esztendőben barát és ellenség: kár a gőzért, egy fillér nélkül úgyis belebuktok.
Mi meg dafke.