A nagy projekt nyárfás telepítése volt a pajta mögötti telek aljában, a patak mellett. Csak mikor már végzett vele, akkor hívott hátra a kertbe apósom, észreveszem-e a változást.

Hideg délután volt. A telekhatáron 20–25 méteres rezgőnyárfák meredtek seprűágaikkal az égre. Ők gondoskodtak az ingyenes facsemete-utánpótlásról. Apósom kiásta, és szabályos sorokba rendezve ültette el a magoncokat. Nem voltak szép látvány, meglátszott, hogy nem egyidősek, de leveleik ugyanúgy rezdültek minden kis szellőre, mint a felmenőiké. Némelyik már hórihorgas, a másik csak vessző, pelyhedző állú suhanc. Csapzott, szedett-vedett népfelkelőcsapat benyomását keltették.
De a projektgazda szeme győzelemről árulkodott. Ő már tíz évvel előbbre látott. Egyébként is: ezt a zsombékos, vizes szegletet nem használták semmire. Csak pár mély gödör volt itt, hogy a talajvizet összegyűjtse. Innen öntözték régen a krumplit, káposztát, zöldséget. Valamit motyogtam az illem kedvéért, és siettem vissza a meleg konyhába.
Később azonban mindig lesétáltam a nyárfáshoz. És mindig gyanútlanul, legfeljebb apám kedvenc nótája jutott időnként eszembe: Ki tanyája ez a nyárfás? Álmomban se gondoltam, hogy valaha is több közöm lesz hozzá.
Gyorsan fejlődtek, hamar megvastagodtak a szürke, hengeres törzsű fák a kedvező talajon. A szél kifordította az egyiket, rádőlt a mellette állóra, ki kellett vágni. Láncot hurkoltunk a törzsére, apósom Zetorra ült, és navigálásommal kivontatta a sűrűből, s meg sem állt a lejtős rét közepén kiszemelt feldolgozóhelyig. Mert fel is dolgoztuk mindjárt. És nem akárhogy: a legkisebb hajtás se ment veszendőbe! Akkor kezdtem kapiskálni, hogy ez a nyárfás nem a nótabeli bús-borongós, nem is önmagáért való szépség, hanem az elkövetkező évek téli tüzelője. Ennyivel kevesebb fát kell majd vásárolni, ha már a valamikori erdőrészt a téeszesítés idején elkommunizálták. Igaz, hogy a nyár puhafa, magában nem ad elég meleget, de bükkel, cserfával vegyítve kiváló. És nem kell messze menni érte.
Ha nem segített a vihar, akkor apósom jelölte ki a vágásra ítélt fákat. Ez nem kevés körültekintést kíván. A dőlésirányt úgy kell megválasztani, hogy minél kisebb kár keletkezzen zuhanáskor a körülötte állókban. Figyelni kell a szállíthatóságra is. A rossz helyzetfelmérés sokba kerülhet. Egy fennakadt fa kiszabadítása fáradtságos és időrabló munka, nem is szólva a balesetveszélyről, ami állandóan a közelben ólálkodik, mint a fatolvajok. A levegőben vágni istenkísértés, beszorulhat a fűrészlap, leáll a motor. Apósom – favágó múlttal a háta mögött, mert a parasztemberek az erdőre jártak télen – ismerte a kitermelés minden fázisát, de a nyárfásban egyedül dolgozott! Vizes, süppedős talajon.
Csak néhány hétvégén hívott segíteni, és többnyire a kevésbé veszélyes munkákhoz.
A méterre vágott törzset először félbe, majd negyedekbe repesztettük keményfaékekkel, és szabályos rakatokat készítettünk. Mikor a jól hasadó, szálkás „gerezdek” már kiszáradtak, felrakodtunk a vontató vason elhelyezett deszkalapokra, s a Zetor a pajtába pöfögött velük. Ott körfűrésszel feldaraboltuk, aztán mértani rendben, nehogy leboruljon, visszarakodtunk a deszkaplatóra. A traktor a fáskamra elé tolatott, én meg behajigáltam kettesével a hasábokat a tető alá, hogy tovább száradjanak. Télen már csak a teraszon sorakozó púpozott kosarakban találkoztam velük s a konyhában, a karcsú vaskályha mellett.
Apósom 65 éves korában kezdte a faültetést, s 85 lett, mire az utolsó fát is kivágta. Utána eladta a területet az alsó szomszédjának. Csak előtte még megtisztítottuk az időközben elburjánzott bozótostól.
A nagy projektre nem emlékeztet már semmi.

Domján Gábor

Hozzászólások

hozzászólás