Ugye hogy mennyire nem mindegy 21 góllal megnyerni egy magyar bajnokit Balatonfüreden, vagy héttel simán vereséget szenvedni a Bajnokok Ligájában a klubvilágbajnoktól Magdeburgban? Ez történt a Telekom Veszprémmel.
Egymás után kétszer kikapott a Telekom Veszprém a BL-ben, és már tűz van a neten. A fotelszakértő kommentelők belemarnak a Momir Ilić – Gulyás Péter-edzőpárosba.
Mindig folyamatukban kell nézni és értékelni a történteket! Igaz, arról már nem érdemes szólni, hogy Kálomista Gábor milyen trükkökkel, átszervezésekkel vette el a klub irányítását az Építőket felépítőktől. Mert a készbe mindig könnyebb beleülni, mint valamit négy évtized alatt megvalósítani európai szinten. Viszont arról már érdemes beszélni, mik az „új korszak” szakmai tévedései, amik Ljubomir Vranješ edző munkásságától eredetezhetők és amelyekből a mai napig nem tud kikeveredni a klub. Mert a Kálomista-éra folytatói is többször mellényúltak már eddig is. És nem elsősorban azért, mert mondjuk a Hajnal Csaba eltávolítása óta eltelt hat év alatt mintegy 25 milliárd forintból – ha nagyságrendekkel kevesebb lenne, bocsánatot kérek a félretájékoztatásért – sem sikerült megnyerni a Bajnokok Ligáját.
A „mi” gondunk leginkább az, hogy ezt a sikert már-már betegesen hajszolva olyan döntések születtek a Telekom Veszprémnél, amelyektől az embernek égnek állt/áll a haja. Gondoljunk csak a fél Vardar Szkopje csapat Veszprémbe telepítésére és Nikolaj Markussen leigazolására! Akik aztán két év alatt úgy eltűntek a Telekom Veszprémtől, hogy már a nevükre sem emlékszünk. Ráadásul közülük ketten még erkölcsi károkat is okoztak az egyesületnek, amelyek csak rontottak az öltözői hangulaton. Aztán jöttek a többiek, az újak, amiért mostanság már játékostemetőnek is hívják a klubot. A kapkodásoknak, a túlzásoknak az utóbbi öt évben három bajnoki cím és egy Magyar Kupa elvesztése az ára. Ezek a tények.
A folyamatos változások sohasem tesznek jót egy közösségnek, amelynek tagjai egymásra vannak utalva a siker, az eredményesség jegyében.
Nézzük ezt az idényt! Jöttek megint újak, akikről kezd kiderülni, hogy mégsem olyan extrák, mint ahogy mondták. Lékai és Blagotinšek távozása után köztudottá vált: Lauge, Nenadić, Ilić, Sipos, Štrlek(?) és később Cupara is klubot vált. Közben már itt van a kivásárolt Remili, érkezik Fabregas, Sandel, Descat és Casado. Ha Cupara mégis elmegy már a nyáron, kapus is kell. Tehát itt egy újabb csapatra való kézilabdázó, akikből megint új együttest kell építeni. Ami több mint fél év. Legalább. Amíg összeszoknak és megismerik a másik minden rezdülését. És ezt az egészet egy játékrendszerbe kell foglalni.
Ezek tükrében szidjuk úgy az Ilić–Gulyás-edzőkettőst, hogy tavaly újonc duóként bejutottak a Final Fourba a Bajnokok Ligájában, megnyerték a Magyar Kupát. Egy nagy játékoshibát követően csak az utolsó két másodpercben vesztette el a bajnoki címet a csapat, amlyet egyébként morálisan rendbe raktak és egy kicsit szerkezetileg is, amennyire a keret engedte.
Összegezve: attól, hogy folyamatosan ömlik a pénz, amiből a klub játékosokat vásárolhat a tulajdonosok jóvoltából, még nem lesz nyerő CSAPAT. Ha a fogaskerekek nem illeszkednek, nem kapaszkodnak egymásba, ha az egymás mellett játszók elöl-hátul nem egységes közösségként, hanem csak egyéni – egyébként kiváló – képességek megcsillantásával szeretnének eredményeket elérni, az rossz út.
Tartom magam ahhoz, amit Ilićék kinevezésekor mondtam: az ő esetükben 2024 júniusában lehet messzemenő következtetéseket levonni. Mert akkor már az a keret áll a rendelkezésükre, amit a klub vezetőségével most raktak össze a következő idényre. Ezért Ilićet senkitől senkinek nem kell megvédenie. Zseniális játékos volt, mindent tud a kézilabdázásról. Remekül védekezett, káprázatosan támadott. Edzőként abból főz, amije van.
Egyébként idén is minden megnyerhető, semmi sem dőlt még el…
Donát Tamás
A vezető képen Momir Ilić. Fotó: Marius Becker/DPA/DPA Picture-Alliance via AFP
