Persze, hogy akkor van üzemen kívül a kedvenc benzinkutam, amikor már csipog az autóm. Semmi gond, félre a megszokásokkal, van másik a közelben. A körforgalom után a dombról mindjárt rálátni. Talán ez is zárva? Üresen tátong. Kísérteties, mint egy kihalt amerikai kisváros a déli forróságban. Szinte hallani a nem létező rozsdás tábla szélfútta nyikorgását.
Lezárást nem látni, a céglogó halványan pislog, sehol egy lélek, válogathatok a helyekből. Az aktualitások apró betűs lapon, félig lehámlott, celluxozott papíron, hogy a benzin ára az egekben, de a kormánynak köszönhetően magyar rendszámmal továbbra is fix áras. Hurrá, ez a lényeg, és csak véletlenül akad meg a szemem a végére biggyesztett megjegyzésen: hatósági áron egyszerre maximum 20 liter. Hát ez remek, akkor most félig tele, vagy félig üres… Volt némi kísértés, hogy ne vegyem figyelembe, jöhet drágán is, de ez nekem gazdasági csődöt jelentene, ami miatt le kellene tenni az autót. Aztán, ha sokan járjuk ezt az utat, az a kút gazdasági csődjét jelentené. Hát akarom én ezt?
Marad a maximum 20. Bebattyogtam a pénztárhoz, ahol egy tizenéves forma kislány szúrós tekintettel próbált farkasszemet nézni a fallal…
– Hányas kút? – Nem tudtam, kinéztem, és továbbra is csak az én szép piros autóm ácsorgott árván.
– Kettes – konstatálta hirtelen tanácstalanságomat látva. – Forgalmi?
Átadtam, fizettem, de hirtelen kiszaladt belőlem:
– Tankolhatok még egyszer?
Rövid vállrándítás, kicsi fintor, halk: miért ne, és már robogtam is. Pisztoly a kézbe, a benzin csobog, kis autó, most már tele a tank, körben még mindig csend és magány…
Pénztár, kislány, rezzenéstelen arc, változatlan póz, unalom.
G. A.
Képünk illusztráció. Fotó: Bődey János