Nem is értem, a határzár ellenére nem volt lázmérés Tompánál, és karantént se szabtak ki ránk visszafelé. Pedig megmondtuk, hogy Veszprémbe jövünk, nem kamuztunk. Nyilván ránk néztek, és azt gondolták, hogy no, ezek a vén szatyrok már úgyse mennek sehova. Ez nagyjából stimmel, de azért mégis meglepő a folyamatos Covid-riogatás közepette.

Aki utazott mostanában külföldre, sejti, hogy miről beszélek. Indulás előtt stressz, tájékozódás minden irányból: mi van a határon, járnak-e a buszok, autóval mi a helyzet? Enyhe nyugtató, szigorú tervezés, ki maradjon otthon a családból, kinek muszáj felvállalni a karantént, mert valakinek menni kell, hiszen vannak halaszthatatlan ügyek: anyánk temetése, esküvő, százéves nagynéni, beteg édesanya, keresztelő stb. Az alaposabbak nem mulasztják el a pótágy beszerzését sem. Különszoba, eldobható párna, pléd, hogy tökéletes legyen majd az elzárás 10 napig. Kitaláljuk, hogy fogunk bekotródni minél gyorsabban a szobánkba, hogy közben ne fertőzzünk meg senkit, ha netalán tán. Aztán semmi.

Legnagyobb örömünkre, úgy mentünk kifelé a magyar–szerb határon, mint a boldog békeidőben. A magyar határőrök alaposan megnézték az igazolványt, a szerbek is vetettek rá egy pillantást, de lazán intettek: Ajde, sestre, idite! Nem mondták, csak ilyen volt a gesztus, mint a Kusturica-filmekben. Hazaértünk. Visszafelé meg igaz, hogy jócskán megvárakoztattak bennünket, mert csúcsidőben indultunk, de végül nem kaptunk karantént. Semmi lázmérőzés, víruskereső kutyák sehol, se karanténpapír. Pedig nem kamuztunk, megmondtuk böcsülettel, honnan jövünk, hova megyünk, ami nem 30 kilométerre van a határtól. Miközben tele van a média a hírekkel, hogy marad a határzár, napi hétszáz egynéhány fertőzött…

Véletlen? Vagy jól imádkoztunk? A magam részéről én eldöntöttem, önkéntesen betartom a karantént. Tényleg nem megyek sehova tíz napig, nem kell ahhoz rendőri ellenőrzés. Lelkiekben már úgyis felkészültem rá, hogy rendbe teszem a kertet, meg szép lassan eltemetem magamban a nyarat.

Mindenesetre zavarba ejtő tapasztalat. Ha belegondolok, hogy ezzel az erővel eljöhettek volna mondjuk az unokák is a nagymama temetésére, akkor szomorú leszek, miért nem kockáztattunk. Mellékesen előző nap egy ismerősünk kezébe nyomták a karanténpapírt ugyanazon a határon. Az az érzésem, hogy most már tényleg nem tudom, hogy mi van!

Hozzászólások

hozzászólás