Szabadság! Itt a szabadság! – kiabálta 1945 áprilisában Ruttkai Éva az azonos című újságot lobogtatva a Budapesti tavasz filmkockáin. A romokat eltakarítók boldogan fogadták a rikkancsot: örültek, hogy túlélték a háború borzalmait, örültek egymásnak, és azt hitték, két kezükkel, tudásukkal közösen olyan országot építenek, melynek alapja a szabadság lesz.

Hitükben csalódniuk kellett.

Nem sorolom a miérteket, ismerjük a magyar történelem eseményeit 1945 tavaszától.

Csak azon gondolkodom, miért nem tudjuk elfogadni, hogy az 1945 áprilisában történtekről a mai napig heves viták zajlanak, és miért kellene egyetlen megnevezést találni egy olyan eseménysorra, amely nemcsak akkor, de ma is sokféle érzelmet kelt. Miért nem vagyunk képesek elfogadni a világ bonyolultságát? Miért akarjuk leegyszerűsíteni a dolgokat?

Az 1945-ös események sokaknak valóban felszabadulást jelentettek: megszűnt a bombázás, véget ért a háború, az éhezés, megmenekültek a holokauszt veszélyétől, a nyilas rémuralomtól. Ma már a történelmi forrásokból tudjuk, semmi sem úgy történt: a szovjet hadvezetés nyolc hadosztály kiállítására kötelezte Magyarországot a németek ellen. A koncentrációs frissen visszatért zsidó túlélők egy részét azonnal szovjet munkatáborokba szállították. Az ország lakosságának nem kis része pedig a szovjet hadsereg dúlását élte meg a háború borzalmaként.

A levéltárak megnyitása fontos iratok megismerését eredményezte. Ezek a tények árnyalhatják az eddigi álláspontokat. Egyértelműen világossá vált, április 4-ét maga Sztálin jelölte ki, s jelentette be, hogy Magyarországot ezen a napon a német csapatoktól megtisztították, az utolsó katonákat is kiűzték Nemesmedvesnél. A hadvezetés meghamisította a jelentéseket, az erős ellenállás miatt nem tudták tartani a generalisszimusz parancsát, ám szembe szállni vele néhány nap késés miatt nem mertek. Saját adataik szerint az utolsó német egységek április 13-án hagyták el az országot Pinkamindszentnél.

1945-ben ennek az egyhetes csúszásnak nem volt semmi jelentősége, 1950-ben azonban az eredeti katonai terv szerinti dátumot nevezte ki állami ünneppé Sztálin legjobb magyar tanítványa, Rákosi Mátyás. A történelmi események bonyolultságát jelzi, hogy csak öt év múlva került erre sor, amikorra kiirtották a szabadság esélyét. Főideológusa, Révay József pedig mindent elkövetett, hogy az állami ünnepet megutáltassa: az orosz mintára szervezett katonai díszszemlék, a megrendelt, felszabadulást dicsőítő művészeti alkotások garmada, no meg a legfontosabb, az ideiglenesen Magyarországon állomásozó szovjet hadsereg többekben a megvetést váltotta ki.

A rendszerváltáskor eltörölték ezt az ünnepet a megnevezésével együtt, azonban egy 2006-ban végzett kutatás szerint a polgárok egyharmada gondol ma is felszabadulásként április 4-ére.

Ha még a történészek sem tudnak megegyezni egy közös fogalomban, akkor miért várjuk az országtól az egységes gondolkodást? Fogadjuk el, hogy ki-ki megélt tapasztalatai, gondolkodási rendszere alapján minősítsen. Amíg azt nem kényszeríti másokra, amíg azzal nem bánt másokat, minősíthesse nyugodt lélekkel április 4-ét beszabadulásnak, elszabadulásnak, megszállásnak, megszabadulásnak vagy akár félszabadulásnak.

Hozzászólások

hozzászólás