TENERIFE – Mintha mindig mindenki ráérne mindenre

A bundás csizmát bedobjuk az ágy alá, papucsos-pólós-napszemüveges lazaság következik. Napokig csak élvezzük az annyira jó semmit sem csinálni érzést. Fekszünk a parti homokon, bámuljuk az óceánt, hallgatjuk a dallamos spanyolt, isszuk a Sangriát. Tenerife, Kanári-szigetek, Afrika partjainál. Decemberben. Szerintem van ebben valami perverzió…

Az Atlanti-óceán felől kellemes passzátszél fúj, a pálmafák mellett napsütötte télapók, persze, felfújható gumiból. A part menti sétányon kolozsvári fiú szólít meg, bálnanézésre hív. Másfél óra, kedvezményesen, csak nektek, garantált  – mondja –, ha nem jön, visszakapjátok a pénzeteket. Ja, garantált… És a bálnákkal is megbeszélted? Ez vagy tuti üzlet vagy mi nézünk ki ennyire turistának. Kifut a katamarán az óceánra. Rövidesen felbukkan az első, akkora, mint egy bálna. Aztán egy egész csapat, apa, anya, gyerekek. Kardszárnyú delfinek úsznak a hajó mellett. Majd jönnek, egészen közel, az igazi show-mesterek, a delfinek. Komplett kis műsort adnak elő, nem tudom, hol tanultak ilyen jól dupla szaltózni. Valószínűleg őstehetségek.

Pár nap láblógatás után elindulunk felfedezni. Autóval járjuk be a szigetet, itt nincsenek távolságok, a benzin is olcsó. És ott a szabadság érzése. Az autóbérlés egyszerűen megy, szinte bizalmi alapon. Megkérdezzük, hány órára hozzuk vissza a kocsit, a tulaj mintha nem is értené a kérdést. Amikor jövünk, akkor jövünk  – mondja –, álljunk csak le valahova az utcán, ahol helyet találunk, a kulcsot is hagyjuk a kocsiban.

Elindulunk kelet felé, El Médanóban megállunk. Az egykori halászfalu ma a szörfösök paradicsoma, Afrika felől állandóan erős szelek fújnak. Güímarban megnézzük a Tenerife őslakóinak idejéből származó piramisokat, és Thor Heyerdahl hajójának, a Raá II-nek a mását. Candelariában a guancho uralkodók életnagyságú bronzszobraiban és a gyönyörű Basílica de Nuestra Senora templomban gyönyörködünk.

Időközben haragossá válik az óceán, a fekete homokos, fekete köves parton többméteres hullámok csapnak fel. Lenyűgöző a látvány, egész egyszerűen nincs szívünk otthagyni, hallgatjuk a ritmikus morajlást.

Tenerife fővárosa, Santa Cruz nyüzsgő kikötőváros, igazi metropolisz. Békésen megférnek egymás mellett a modern toronyházak a tekintélyes gyarmati épületekkel. Kimegyünk pár kilométerre északra, Playa de las Teresitasra. Ez a helyiek félköríves strandja, a Szaharából importált aranysárga homokkal.

Kis tapaszbárban kérünk ezt-azt, mindegy is, hogy mit, csak rábökünk valamire, úgyis minden finom. Kérdezik, honnan jöttünk. Kimondjuk a bűvös szót: Puskás. Széles mosoly a válasz, egyből megindul a beszélgetés a helyiekkel. Mondják, ők nem spanyolok, büszkék kanári mivoltukra. A kanáriak valamikor magas, szőke, fehér bőrű, kék szemű emberek voltak. A monda szerint. Merthogy mostanában erősen megváltoztak. Alacsonyak, kreolok, barna szeműek és sötét hajúak.

A kanári őslakosokat guanchóknak hívják, matriarchátus társadalomban éltek, egy guanchó nőnek akár hét férje is lehetett. A szigeten az átlagéletkor 86 év, a nőknél persze kicsit magasabb. Nincs adó, az alapvető élelmiszereken is csak minimális, 1-2 százalék áfa van, a gyerekek reggel 9-re járnak iskolába, délben már fociznak. Mert a foci, az fontos! Az emberek kedvesek, szeretnek beszélgetni, mintha mindig mindenki ráérne mindenre. Hasta manana  – hamar megtanultuk mi is…

A sziget őslakói szentként tisztelték az ezeréves sárkányfát Icod de los Vinosban. A fa ugyan ezer tavaszt biztosan nem látott, de valóban különleges látvány. Nyolcszáz évre becsült korával pedig mégiscsak a legidősebb sárkányfa a földön. Egy kisvendéglőben ebédelünk, kanári ételeket kérünk. Tengervízben főtt krumplit, gazdag csicseriborsó-levest kapunk. Hozzá kanári szószt és gofiót (gabonaőrlemény) tesznek az asztalra. Desszertnek kanári banánt eszünk. Semmi köze a hajókon kényszerérlelt, Európa fogyasztói társadalmaiba tonnaszámra szállított, hipermarketekben kaphatókhoz. Ennek banáníze van. Mellettünk idős emberek énekelnek, táncolnak. Hiába, ez a spanyol temperamentum!

A sziget közepén fenséges látványt nyújt a Pico del Teide, Spanyolország legmagasabb pontja. Holdbéli a táj, lenyűgözően szépek a vulkáni vonulatok, a levegő kristálytiszta. A sziklák mind egyedi alakzatok, itt forgatták a Birodalom visszavág egyes jeleneteit.

A ma is működő vulkán két eltérő klímájú részre osztja az egész évben kellemes hőmérsékletű szigetet. Az északnyugati rész párás, dús trópusi növényzet borítja, hegyoldalain szőlőt termesztenek, míg a Teidétől délre sziklás, kopár, száraz a vidék, mindenhol fügekaktusz és agavé.

Buenavista del Norte, a sziget legnyugatibb települése. Ide mindenképp el akartam jönni, annyira gyönyörű ez a név. Igaz, amit az útikönyvek írnak, turista már nemigen téved errefelé. A faluban mintha megállt volna az idő, csak helyiekkel találkozunk. Elindulunk a nyugati fokhoz. Az út elején figyelmeztető tábla, kőomlásveszély, csak saját felelősségre… Elindulunk, az út meredeken kanyarog a tenger fölött, a sziklák alatt. Lélegzetelállítóan gyönyörű és vadul félelmetes egyszerre. Csend van a kocsiban, itt nincs még egy esély, nem lehet hibázni. Autós nem jön velünk szembe, eszembe jut a tábla. Most már mindegy. A felénél kiszállunk.

Egyszerűen muszáj fotózni, még ha remeg is a lábam a meredek sziklaparton. Teszek egy tétova javaslatot: mi lenne, ha visszafordulnánk? Ez már úgyis annyira szép, ennél szebb már nem lehet. Persze, megyünk tovább. Tévedtem. Lehet még szebb. Megérkezünk Punta de Tenóhoz, kimegyünk az óceánhoz. Más is van itt rajtunk kívül. Egy fiatal srác horgászik. Tolókocsiban ül. Akkor megértettem, nem szabad félútról visszafordulni…

Szöveg és fotók: Miklós Zsuzsanna