SZUBJEKTÍV – A feneked a gyengém…

A nagy mai magyar valóság egy gyártóüzemben, valahol Veszprém mellett. A raktárba belépve megüti a fülem az egész csarnokot durván bezengő, éktelenül igénytelen, ritmustalan, trágár, úgynevezett szókimondó műfaj, a rap, vagy mi a szösz.

A ricsajtól pár méterre hölgyek teszik a dolgukat, miközben a hangszóróból népszerű rapperek üvöltik a nőkről szóló nagy igazságokat. Dalba(?) öntik a közönséges szövegeket, például felvilágosítják a hölgyeket, hogyan lesz a kislányból nagylány: térjen már észhez az ostobája, ne pofázzon, tudják ők, mi a jó a tündi-bündiknek, akiket levakarni sem tudnak magukról („hagyjál már élni, bébi!”). „Fasza kis ruha, filigrán bula, tudja hol a helye, még a gumit is lenyeli a drága” – üvölti a műfaj nagyja, aki ezen az úgynevezett szókimondó műfajon keresztül tudatja a világal, hogy ő bizony „cicifüggő és pinabubus”.

A nők dolgoznak, tán nem is hallják. Kétségtelen azonban, hogy nem lenne létjogosultsága ennek a kulturális zaklatásnak minősíthető zenei műfajnak, ha nem volna piaca és a művészeknek jelentős rajongótábora. Ennek ismeretében igen gyanúsnak, sőt kamu felháborodásnak tűnik, ha szót emelek lányaink, asszonyaink védelmében, miközben mindenféle kultúr- és egyéb barbárok vígan mászkálnak közöttünk.

Lehet rám követ vetni, akár álszenteskedéssel is vádolni, de úgy vélem, tán nem a gyártóüzem csarnokában kellene szexuális felvilágosítást tartani arról, mire jó az orális és miként lesz a kislányból nagylány, miközben zeng a refrén a csarnokban: „hogyan legyek gyengéd, ha a feneked a gyengém”. És valahol mélységes szánalmat érzek azok iránt a nők iránt, akik kénytelenek tűrni a gusztustalan hangzavart („baszom a csendet”), talán még valamiféle tetszésfélét is kinyilvánítani, hiszen itt kell dolgozniuk, nap mint nap.

Talán lehetne is tenni valamit, de mostanában és nem 20 év múlva!

Nyéki Roland