NER – Vadászat a centrális erőtérben

Izgalmas foglalatossága a férfiembernek, amikor – őseitől örökölt génjei parancsának engedelmeskedve – vadra lövöldözik az erdőben. Nem valami civilizált szórakozás, mondanák az állatvédők, nem is erről van szó, és természetesen én sem a felelős vadgazdálkodást folytató vadászokra gondolok, hanem az adrenalintól fűtöttre, aki vérre szomjúhozva üldözi az áldozatát, és határtalan boldogság tölti el, amikor társai elismerő pillantásainak tüzében csizmájával a leterített vadra tapos, miközben a préda üvegesen vádló tekintettel kileheli lelkét. Emberünk boldog, mert a legbensője ősi parancsának engedelmeskedve trófeára tett szert.

Ennek a nemes foglalatosságnak civilizáltabb változata a politikai ellenfelek levadászása, amit Stüszi vadászaink legalább akkora szenvedéllyel művelnek, mint a bölény-, vagy rénszarvasvadászatot. Ehhez nem kell Kanada, Afrika, erdő, puska és helikopter sem, elegendő vadon a magyar politikai élet. Tele vérszomjasan lihegő, indulatos és ugrásra kész vadászokkal és hajtókkal, akiknek méltó ellenfeleik vannak az országgyűlésben, pártfrakciókban, a gazdaság és az uniós pénzek közbeszerzésekkel tarkított dzsungelében.

Durva sport, már-már háború, ahol emberekre, sőt egymásra vadásznak. Nagyvad, kisvad nem számít. Fegyvertáruk irigylésre méltó: bevetik a hatalmukat, vitriolos nyelvezetüket, a törvényhozást, irattári és magántitkokat, besúgókat, gyűlölködést, kétharmadot, kopaszokat, pénzt, titkosszolgálatot és – nem utolsó sorban – a sajtót. Miután már beterelték az ideológia testmeleg akoljába. (Tisztelet a kivételnek!)

Aztán jön a fogyasztó, az olvasó, a néző, és észre sem veszi, hogy már régen egy össznépi hajtóvadászat áldozatává vált. Miközben úgy véli, csupán szemlélője a történéseknek, észrevétlenül beterelik a politikai erdő sűrűjébe. Majd közlik vele az ország politikai, társadalmi és gazdasági irányvételét, amit ha nem ért meg egyből, akkor beletapossák, megmagyarázzák, meggyőzik, beledumálják, nemzetileg konzultálják, halára rémisztgetik. Hasztalan tartja maga előtt védekező kezét, észérveit, a racionalitást, józanságát, pártatlanságát, próbál kibújni, rést találni, menekülni – eleve kárhozatra van ítélve. Mígnem – beletörődve a vadon törvényeibe – elolvassa, megnézi, beveszi, elhiszi, nem hiszi, begubózik, gyanakszik, majd kinyúlik és megadja magát.

Ha politikus az illető állampolgár, legfeljebb kegyes halálra számíthat, ám ha közönséges halandó, akkor a vadásztársadalom megkíméli az életét, hogy majd választástól választásig zombiként ténferegjen a vadonban és legközelebb oda szavazzon, ahova köll.