ETALON – Vitray Tamás és Kállay Bori, egy hiteles páros

Lezajlott az első veszprémi operettfesztivál. Néhányan fanyalogtak miatta, de nagyon sokan örömmel és felszabadultan élvezték a felnőtt mesevilág színeit, hangulatát, a nagyszülőktől ránk örökített melódiákat. Amint a második esti előadáson egy mellettem ülő idősebb hölgy megjegyezte: Érzem, ahogy a boldogsághormonjaim újratermelődnek.

Nagyobb társasággal érkeztem a Petőfi Színházba. Vitray Tamás szavajárását idézve a „gödi köménymag” – több mint húszan –, akárcsak a Bob herceg bemutatójára, ezúttal is elkísérte Kállay Bori színművésznőt, valamint Berkes János és Fonyó Barbara operaénekeseket. Megérdemlik, hogy említés essen róluk, mert mostanában elég ritka az övékéhez hasonló összetartás eltérő beállítottságú és különböző végzettségű emberek között.

A Vitray–Kállay házaspárral való ismeretséget nekik köszönhetem. Néhány éve gödi barátainknál találkoztam először a szomszédjukban élő Borival, aki smink nélkül, farmerban-trikóban, kedves humorral fűszerezve mesélt pályafutása emlékezetes epizódjairól és Tamással, aki a háttérben maradva, a bölcsek elnéző nyugalmával figyelte a harsány, egyszerre beszélő, gesztikuláló társaságot. Éppen úgy, mint ezen az estén, az előadást követő szűk körű koccintáson is, ahol primadonna felesége mellett neki is kijutott az ünneplésből.

Jó, jó, de mi a csudát tanítsak ott?

Vitray Tamás, a Színház- és Filmművészeti Egyetem egyetemi tanára aznap vette át a Professor Emeritus címet Budapesten.

– Ez amolyan „öregségi kitüntetés” – jegyezte meg a köszöntők elhangzása után szerényen, holott kétség nem fér hozzá, hogy egy gazdag és példaadó életpálya újabb elismeréséhez gratulálhattunk neki.

Augusztus ötödikén lesz éppen hatvan éve, hogy először képernyőre került. Felejthetetlen műsorai, közvetítései, szakmai igényessége és emberi kvalitása évtizedeken át a magyar televíziózás etalonjául szolgált. Tanári munkássága azonban kevésbé közismert, ezért arra kértem, meséljen arról kicsit.

– Lassan negyvenegy éve, hogy Várkonyi Zoltán, akivel addig nem is nagyon ismertük egymást, az intézmény rektoraként meghívott tanítani a színművészetire. Jó, jó, de mi a csudát tanítsak ott? – kérdeztem – hiszen az én mesterségem csupa empíriából, tapasztalati tételből áll. Az osztályba, mondta erre ő, leendő rendezők és operatőrök járnak. Tanítsd meg nekik, mit vár tőlük a kamera másik oldalán álló ember. Egyébként annak az osztálynak nem egy hallgatója lett mára nemzetközi mestere művészetének, de ezt akkor még sem ők, sem én nem tudtuk.

– Némi előzménye volt azért a dolognak – lépett vissza gondolatban még egy évtizedet. – A televízió sportrovatának induláskor összesen két munkatársa volt, később lettünk négyen. Igaz, munka se volt sok. Egy idő után mégis úgy éreztem, toboroznunk kellene, mert, őszintén szólva, nem volt nagy öröm a kollégáimmal közös tálból falatozni. Maradva a hasonlatnál, jobb ételekhez voltam szokva. Megbeszéltem a főnökömmel, hogy Pályabelépő címmel elindítunk egy pályázatot. A jelentkezőket több rostán szűrtük, a legjobbak szabad pályabelépőt kaptak az ország összes sportrendezvényére és egy ideiglenes belépőt a tévészékházba. Nyeremény, pénzdíjazás nem járt vele, a 3140 jelentkezőből kiválasztott tizenkét pályázó arra kapott lehetőséget, hogy megmutassa, a semmiért cserébe, mennyire fontos neki a mi szakmánk. Java részük nekik is híres ember lett, közülük legtöbben a nagyon korán végleg eltávozott Gyulai Istvánra és Knézy Jenőre emlékeznek. Egy idő után elégedetlenkedni kezdtek, hogy hiába járnak-kelnek szabadon, senki nem foglalkozik velük. Igazuk volt, ezért a hétfői adásszünet napjára megszerveztem egy beszélgetős csoportot, amit ők önkényesen Vitray-stúdiónak neveztek el. Így kezdődött, valamikor 1966-ban vagy 1967-ben. Ezután hívott Várkonyi Zoltán a színművészetire.

Nem vagyok tutujgatós, nem vagyok kedves

– 2009-ig dolgoztam ott, de akkor már kicsit soknak éreztem a vidékről bejárást. Elég, gondoltam és elköszöntem. Ami az idén történt, azt a véletlen rendezte. Az egykori tanítványaim közül néhányan már maguk is az egyetemen tanítanak, és amikor szerveztek egy kurzushetet meg-, illetve visszahívott tanárokkal, én is eszükbe jutottam. Egyetlen előadás idejére vállaltam. Volt kockázat benne, de kíváncsi voltam, van-e még valami vonzerő abban, amit mondani tudok. 19–23 éves gyerekek ültek velem szemben, akik engem gyakorlatilag már nem is ismerhettek a tévéképernyőről. Viselkedni nem nagyon tudtak, talán az a hang is szokatlan volt, amit használok, hisz nem vagyok egy tutujgatós típus és nem vagyok túl kedves. Mégis, mint utóbb kiderült, ők is kezdeményezték, hogy kérjenek fel a folytatásra. Beadtam a derekamat azzal, hogy próbáljunk meg egy szemesztert, a végén pedig legyen jogom azt mondani, hogy köszönöm, ennyi volt. Így is történt. Vége lett a szemeszternek, és én túl rövidnek találtam az időt, hogy haszna lehessen a közös munkának. Röviden: azt mondtam jó, akkor maradok.

– Egyszer csak érkezett egy levél, hogy Professor Emeritus címet adományoz nekem az egyetem, az oklevelet pedig az évzárón, a diplomaátadó ünnepségen adják át. Én, aki mániásan pontos vagyok és meg is követelem a pontosságot, a dunai műrepülő show okozta közlekedési tumultusban 40 perc késéssel értem az ünnepségre, mondhatom, az idegösszeomlás határán. Aztán olyan fogadtatást kaptam, amely egész bizonyosan 85 és fél eddigi életévem öt legszebb napja közé emelte 2018. június 22-ét.

– Arról meséljen még, melyek azok a főbb tapasztalati tételek, amiket tanárként átadott a diákjainak?

– Nem olyan bonyolult dolog ez. Ha valaki csinál valamit és megmutatja nekem, megmondom, hogy mi az, amit én nem úgy csinálnék és miért. Ez senkire nézve nem kötelező, nem tételszerű, mert az én életkorom, habitusom, nyilván más, mint egy most induló húszévesé, de ha talál benne olyasmit, amire azt mondja: aha, ez tényleg egy jó ötlet, akkor az már az övé.

– Mégis, mire kellene mindenképpen odafigyelni a mai újságíróknak is?

– Mindig elmondom, mi nem vagyunk újságírók. Az egy teljesen más világ. A mai estéből merítve a példát: nekünk csak premierjeink vannak. Egy beszélgetés akkor és ott készül, amikor a néző is látja. Még akkor is, ha felvételről megy. Az újságíró ezzel szemben meghallgat, jegyzetel vagy magnóra vesz, aztán otthon csinál belőle valamit. Neki a beszélgetés legfeljebb egy főpróba. Az, hogy jó anyagot gyűjtött-e össze, csak később fog kiderülni. Ráadásul két külön nyelvet is beszélünk. Ha valamit megírok, az nem is hasonlít arra, ahogyan beszélek. Az írott anyagnak kompaktnak kell lennie, fölösleges szavak nélkül, de az élőbeszéd nem ilyen. A tévés szakmában ráadásul ott van még a metakommunikáció. Sokszor kérdezni se kell, elég egy gesztus, ami továbblendíti a beszélgetést.

– A televíziózás mai állapotáról hogyan vélekedik?

– Nem vagyok benne jártas, nagyon keveset nézek tévét. Nincs szükségem rá, és már nem akarok tanulni.

– Sokunkat bánt az a színvonaltalanság, ami akár a képernyőn, akár az írott sajtóban tapasztalható, de állítólag erre van fogyasztói igény.

– Aki nagyon sokakhoz akar szólni, hajlamos engedni a színvonalból, holott ez fordítva is működhetne. Lehetne felemelni, magunkhoz húzni azokat, akikkel dolgunk van, akiket megszólítani szándékozunk. Ám ahogy mondtam, nem vagyok felkészülve ebből a témából és, őszintén szólva, már nem is nagyon érdekel.

Országosan ismert vidéki színésznő vagyok

Kállay Bori úgy ugrik a farmerből a mesés színpadi öltözetbe meg vissza, hogy az ember csak kapkodja a fejét. Ráadásul egyikben is, másikban is hiteles, őszinte és magával ragadó. Több mint ötven éve a színpadon – ezt tényleg nehéz elhinni róla, pedig igaz. A Petőfi Színház közönsége tavaly a Bob herceg című operett királynőjének szerepében láthatta őt először, ám nem utoljára.

– Az országnak ez a része korábban valahogy kimaradt az életemből, pedig sokat hallottam Veszprémről és a Petőfi Színházról. Így amikor Oberfrank Pál igazgató és Bozsó József, a darab rendezője meghívott, boldogan jöttem és elkezdtem itt élni. Hiszen egy színházi előadásra legalább másfél hónap a próbaidőszak, ez alatt egy kicsit veszprémivé váltam magam is. Alföldi lány vagyok, számomra ez egy más, gyönyörű világ. Elvarázsolt a város, a szabadidőmben igyekeztem is mindent megnézni, felfedezni.

– Amire esetleg nem jutott idő, lesz rá lehetőség hamarosan. Úgy hallottam, ezúttal egy prózai szerep vár rád.

– Valóban. Nem sikerülhetett rosszul a bemutatkozásom, mert újabb felkérést kaptam az igazgató úrtól. A következő évadban Csiky Gergely A nagymama című darabjának cím- és főszerepét fogom játszani.

– Könnyű volt beilleszkedni a társulatba?

– Az mindig kényes dolog, ha valakit vendégnek hívnak valahová, éppen ezért arra törekszem, hogy belehelyezkedjek a társulati légkörbe, megtaláljam a kollégákkal a közös hangot. Úgy érzem, ez itt is sikerült. Bár tíz éve már az Operettszínházban játszom, magamról azt szoktam viccesen mondani, hogy egy országosan ismert vidéki színésznő vagyok. A legjobb, legnagyobb szerepeimet mindig vidéken játszottam, és most boldogan várom a következőt.