LOVASI ESTÉK – Vidám halottak klubja, avagy bevezetés a másik életbe

Kijelentem és írásba adom, hogy kissé elvesztettem a fonalat előadás közben, de azért simán beíratnám Müller Péterhez tanfolyamra az egész országot egy kis vidámságért meg halhatatlanság-tudatért. Legyen már spirituális látásunk is a materiális mellett, ha csak ez hiányzik a boldogsághoz meg a szeretethez! Hátha egymás nyakába borulnánk, ahelyett, hogy eltorzult arccal elfordulunk egymástól!

Kaptunk egy kis bevezetést a másik életbe a Lovasi esték sorozat folytatásában a magyar spirituális irodalom egyik legismertebb alakjától, Müller Pétertől. Eljutottunk az író saját halálélményétől Márai Sándor szellemlátásáig. Elmesélte, hogy 1956-ban majdnem meghalt, hat golyót eresztett belé egy orosz katona. Nem harcolt, csak a szerelmét próbálta kimenteni a forradalom fókuszából, a IX. kerületből, akkor lőtték le. Azt élte meg ő is, amit sokan mások, akik a halál torkából szabadultak: „Egyszer csak a testem fölött voltam, lenéztem a földön rángatózó, véres testemre. Abban a pillanatban hátra is láttam, akkor pillantottam meg az orosz tank tetején az orosz katonát, aki lelőtt engem. Láttam a gyilkosomat. És akkor hallottam egy hangot: Vissza kell menned! Nem tudtam ki mondta, később jöttem rá, hogy a szellemi tanítómesterem volt. Kettős érzés volt bennem. Visszamenni ebbe a véres testbe? Innen, ebből a különös szabadságból, ami Földön nem érzékelhető? Miért menjek vissza, amikor nekem itt jó? Amiért örültem, hogy visszajöttem, az a szerelem, hiszen annak nem lehetett vége. A mai napig tart.”

Müller Péter azt állítja legújabb, Aranyfonál című könyvében is, hogy ez az 1956-os tapasztalat erősítette meg benne a tudatot, hogy halhatatlanok vagyunk. Nem ő az egyetlen ember, aki ezzel a bizonyossággal él. Közülük néhányan megalakították Budapesten a Vidám Halottak Klubját. Van köztük infarktusos, de olyan állatszelídítő is, akit megcsapott az oroszlán a mancsával. Ha valakik, ők tudják, hogy a szeretet mindent túlél, illetve, hogy szeretettel minden túlélhető. De szaporíthatjuk még a biztató közhelyek sorát azzal is, hogy valahonnan jöttünk valamennyien és valahova megyünk. Tehát nem céltalan szenvedés az életünk, hanem egy csodálatos út vándorai vagyunk – tanítja Müller Péter.

Nagyon érdekes példát hozott fel az élők és a holtak kapcsolatára. A materialista, realista szemléletű Márai naplójából egzakt pontossággal értesülünk róla, hogyan működött a „forródrót”, a „hotline”, ahogy ő nevezte, közte és elhunyt felesége között. Lola rendszeresen jelentkezett hátrahagyott férjének, többek között azért is, hogy elmondja neki mindazt, amit az életben valamiért nem lehetett. Feltört belőle a szerelmi vallomása is, amire 62 évig vártak nyilván mind a ketten, de közben helyette mindig valami másról beszéltek.

Volt még egy érdekes részlete az estnek, amikor arra hívta fel a figyelmet Müller Péter, hogy a holt-tengeri tekercsekből a boldogan nevető Jézust is megismerhetjük a szentképeken megszokott, szomorú ábrázolással szemben. Jézus felkészíti Pétert, hogy ne essen kétségbe az ő kereszthalála miatt, a szenvedő arc fölött lássa meg a boldogan nevetőt is. „Légy te bátor, és egyáltalán ne félj!”– biztatta az apostolt.

Jut eszembe, már kifelé menet, ismerősökkel beszélgetve, ha már ilyen szépen megnyíltak a zsilipjeink, nézzünk szembe a mi kis rögvalóságunkkal: amennyiben a halállal semminek sincs vége, csak dimenziót váltunk, akkor egyszer majd mindenki mindenért megfizet. Hiszen Müller Péter megmondta, olyan nincs, hogy a gyilkos végez valakivel. Shakespeare-nél is kivétel nélkül visszajárnak a holtak.

Szóval, emberek, jó lesz vigyázni, itt soha semminek nincs vége! Sajnos tudom, hogy a megvilágosodás sokkal bonyolultabb folyamat, mint egy előadás. Idő kell hozzá, mire megérik, de hát van időnk, mint feldereng a rokonszenves filozófiai tétel, halhatatlanok vagyunk. Lehet, hogy mindjárt mondok is egy imát értük, akiket sürgősen be kellene íratni egy ilyen jó kis agytágító tanfolyamra, a hatalomvágyókért, karrieristákért, azokért, akik más kárára alapozzák a sikerüket, akik soha nem nevetnek, akik gyűlölik a náluk tehetségesebbeket, és mindent maguknak akarnak. Belátom, eléggé sajátságosra sikerült ez az én személyes konklúzióm. Mint Mórickának, nekem is mindig mindenről ez jut eszembe, holott jól hallottam, Müller Péter szeretetre biztatott bennünket. Mert a vidám halottak tudják, csak a szeretetnek és a boldogságnak van értelme.