KUTYAMENHELY – Újraéledő optimizmussal várják a támogatókat

Huszonöt év elteltével végre megvalósulhat egy álom: hamarosan korszerű állatmenhely építése kezdődik meg Veszprémben. Egy rendes otthon képe körvonalazódik a rajzasztalon, ahol az elkóborolt, elárvult, kitett négylábúak esélyt kaphatnak a gyógyulásra, a testi-lelki megerősödésre és arra, hogy idővel szerető családba kerüljenek.

Első nekifutásra ötven kutya és tizenöt–harminc cica elhelyezését tervezik megoldani a jelenlegi menhely szomszédságában fekvő területen. Önkéntesek küzdenek negyedszázada azért, hogy az össznépi felelőtlenség terhét méltóbb körülmények között cipelhessék tovább a vállukon.

Sigmond István, a veszprémi állatkert korábbi igazgatója, jelenleg az Otthont az Állatoknak Alapítvány kuratóriumi elnöke mesélt arról, miért tartott mindez ennyi ideig és mi ad reményt, hogy idén végre eljussanak a kivitelezésig.

– Az alapítványt 1993-ban Tóth Miklósné, Nóra kezdeményezésére az egy évvel korábban megalakult Állatvédő Egyesület Veszprém hozta létre azzal a céllal, hogy adományokat gyűjtsön a veszprémi állatotthon megépítésére. Hosszú idő alatt, 2008 végére gyűlt össze annyi pénz, amivel már el lehetett indulni. Elkezdtük keresni a megfelelő helyet. Leginkább elhagyott gazdasági épületek felújítására gondoltunk, de mindenhol akadályokba ütköztünk. Akkor határoztunk úgy, hogy megpróbálunk a város gyepmesteri telepének közelében földterületet vásárolni és „zöldmezős” beruházásként megvalósítani a tervünket. Ez se volt egyszerű, végül mégis találtunk egy 1,86 hektáros, több darabból álló ingatlanegyüttest, csak épp civil szervezetként nem szerezhettünk rá tulajdonjogot.

Teltek-múltak az évek, kérelmek és beadványok vándoroltak a hivatalok útvesztőiben, míg 2012–2015 között az önkormányzat – áthidalandó a tulajdonszerzéssel kapcsolatos problémát – megvásárolta a kiszemelt ingatlanokat. A vételárat, valamint a tetemes eljárási költséget az alapítvány fizette ki a számláján összegyűjtött pénzből. Megtörtént a földrészletek egyesítése, az önkormányzat minden ezzel kapcsolatos előírást végigzongorázott, a közgyűlés pedig az építési szabályzat tavaly nyári módosításával jóváhagyta a terület hivatalos rendeltetését, így oda csakis állatmenhelyet lehet építeni. Az októberi közgyűlésen végül arról is döntés született, hogy a termelésből elsőként kivont fél hektárra az alapítvány földhasználati jogot kapjon. Ennek bejegyzése már folyamatban van a földhivatalnál. Hetek, de még gyakrabban hónapok múltak el sokszor eseménytelenül, mert a bürokrácia malmai lassan őrölnek és az évek során a jogszabályi környezet is számos alkalommal változott. Mostanra azonban túllendültek a holtponton.

– Ha ezt előre láttuk volna, talán mégis inkább más megoldást keresünk, de ez már csak utólagos okoskodás – szúrta közbe beszélgetőpartnerem.

– Miért csak fél hektárt vesznek használatba, amikor az egész terület ennél jóval nagyobb?

– Azért, mert annak a földvédelmi járuléka, plusz a talajvédelmi, térképészeti és egyéb kiadások 3–4 millió forintos költséget jelentenének, így viszont 1 millióból kijön.

– Optimista becslés szerint mikorra fogadhat állatokat az új menhely?

– Én ebben az ügyben már annyiszor voltam optimista, de most végre tényleg látni az alagút végét. Az építési engedélykérelmet egy hónapon belül szeretnénk beadni, onnantól a labda a hivatal térfelén pattog. A kerítéshez nem kell engedély, azt hamar elkezdhetjük, és talán a közművekre való rácsatlakozás is megoldható 2–3 hónap múlva. A „papírgyártás” hosszú évei alatt sajnos sok támogatónk lelkesedése és hite megfogyatkozott, így a bizalmi hátteret, ami nélkül nem működhet egy ilyen önkéntes vállalás, újra kell építenünk. Akiknek fontos az állatmentés ügye, személyi jövedelemadójuk 1 százalékának felajánlásával, kétkezi munkával, de eszköz- és alapanyag felajánlással is sokat tudnának segíteni. Reméljük, hogy így lesz!

 [stextbox id=”black”]

Adója 1 százalékát így ajánlhatja fel

Kedvezményezett: Otthont az Állatoknak Alapítvány
Adószám: 18913316–1–19

[/stextbox]

Az egyesület jelenlegi menhelyén 9 kennelben legfeljebb 10–12 kutyát tudnak elhelyezni, rajtuk kívül mindig van jó néhány cica lakójuk is. Egy részmunkaidős főállású gondozó és számos önkéntes gondoskodik a magukra maradt állatokról. A körülmények jó szándékkal se mondhatók ideálisnak, ők mégsem adják fel. Etetnek, almoznak, sétáltatnak, orvoshoz cipelnek, zsákba kötött kölyköket, csontra fogyott, bántalmazott ártatlanokat mentenek, megszelídítik a vadócokat, befogadó gazdákat keresnek nekik. A fizetség? Hálatelt pillantások a sokat szenvedett kutyusok szemében, ölbe hajtott, simogatást váró szőrös buksik, végül pedig az elengedés, ha sikerül olyan gazdát találniuk, ahol a védencük teljes és boldog kutya/cicaéletet élhet.

Sokszor éri az állatmentőket az a vád, hogy nem ugranak mindig és azonnal minden telefonhívásra. Hiszen ez a dolguk – morognak az emberek, egy percig se gondolva végig, hogy a menhelyek lehetőségei végesek. Nincs elég hely, nincs elég pénz (hiszen kizárólag adományokból tartják fenn magukat), nincs elég ember, és aki van, az is a szabadidejét áldozza erre a munkára. Magyarországon jelenleg több tízezer négylábú él ilyen-olyan otthonokban, jó esetben ideiglenes befogadóknál. Mi lenne, ha az állatvédők egyszerre csak azt mondanák, elég, nem bírjuk tovább és rászabadítanák védenceiket a városokra, falvakra? Természetesen nem tesznek ilyet, de azért nem árt magunkban tudatosítani, hogy a problémát nem ők, hanem a felelőtlen állattartók idézik elő.

Régen a kóbor, gazdátlan állatokat egyszerűen agyonütötték. Ma már humánusabban is meg lehet szabadulni tőlük, de az altatás is pénzbe kerül és érzelmileg is nehezen elfogadható. A gyepmesteri telepeken is – ezek régen a „halálsorral” voltak egyenlők – csak végső esetben élnek vele, Veszprémben legalábbis ritkán fordul elő. Igyekeznek a hozzájuk kerülő ebeket mielőbb a menhely oltalmába helyezni, ha pedig telt ház van, kivárják, míg egy–egy kennel felszabadul.

A probléma gyökere a felelőtlen állattartásban leledzik, a szemlélet megváltoztatása pedig szinte reménytelen, mert az üzenet pont azokhoz nem jut el, akiknek változniuk kellene. A fölösleges szaporulatot az ivartalanítással lehetne megelőzni, a pénzre hajtó szaporítókkal szemben hatékonyabb hatósági fellépés kellene, a hamar megunt „ajándék kutyusok” tömeges utcára kerülésének csak a felelős szülői gondolkodás szabhatna gátat.

– Az állatvédelem igazából arról szól, hogy ne „termeljen” a társadalom gazdátlan kutyákat, cicákat, hogy aztán majd nagy közösségi ráfordítással kelljen őket megmenteni, gazdához juttatni. Aki pedig ennek a belátására nem képes, legalább a következmények anyagi terhét viselje, hiszen a szemétszállításért, a szennyvízkezelésért is fizetni kell. Miért gondolja bárki is, hogy pont egy élőlényt dobhat el ingyen, minden költséget és gondot másokra hárítva? – mutatott rá egy meghökkentő párhuzammal Sigmond István arra, hogy a felelősségvállalás terén még sokaknak lenne tanulni valója.

Kérdése a levegőben maradt, nyomasztóan és megválaszolatlanul.