Forte: Ady és Bartók tánccá szublimálva

A forte kifejezés a zenében annyit jelent, mint erősen, hangosan. Nevéhez méltón dinamikus előadást vitt színpadra két részben Horváth Csaba társulata Veszprémben Bartók zenéje és Ady novellái által megihletve.

Nagyszerű ötlet volt Horváth Csaba rendező-koreográfus részéről összehozni Bartókot és Adyt, együtt tánccá szublimálni a magyar zene és az irodalom nagy felforgatóit, akik irigylésre méltó bátorsággal, ugyanakkor színesen nyitottak utakat az újhoz. Érdekes volt kipróbálni, hogy az a merészség, amit ők képviselnek, hogyan képes átalakulni egy 21. századi előadásban testbeszéddé. Hogyan képes kifejezni az emberi test ezt az óriási szabadságot, abnormálisan mély és izgató, spontán tartalmat/formát, amikor megszólal a színpadon? És hogy, igen, ma is, még mindig óriási-e, abnormálisan mély-e a mai alkotó és néző számára ez a szabadság, vagy netán rutinná vált?

Ahogyan Ady és Bartók, Horváth Csaba, a „Gesamtkunstwerk” rendező-koreográfus is egyszerű, kevés eszközzel dolgozik. A csupasz, fekete színpadra helyezi a zenészeket és a táncosokat. Még a megvilágítás is kifejezetten puritán, majdhogynem köznapi. Alig használják a reflektorokat, ami talán még zavaró is, de az is lehet, hogy szándékosan illúzióromboló. Van valami furcsa rögtönzés is az egészben, például, ahogy a táncosok olykor a színpadi bársonyfüggönybe burkolóznak, ilyent már régen nem láttam. De ez csak egy mellékzönge, ahogy az a gondolat is, hogy talán jobb lett volna a Mendelssohn Kamarazenekart a táncosokkal egy szintre ültetni és nem a pulpitusra a fejük fölé. Meggyőződésem, hogy akkor közvetlenebb lett volna az egymásra hatás. Bár így is erős, rendkívül szuggesztív Kováts Péterék zenéje, annyira, hogy néha azon kapom magam, nem a táncosokat nézem, hanem átengedem magam az 5. vonósnégyesnek, Bartók legtökéletesebb remekművének.

Öt mezítlábas, félmeztelen, izmos férfi táncol a Forte jellegzetes modern stílusában, Bartók zenéjének gondolati struktúrája, energiája által inspirálva. A Kárpát-medencei kulturális hagyományok, amelyekbe mélyen beágyazott ez a szerkezet, erős szimbolikus hátteret adnak a vonzások és taszítások, versengések, durvaságok, élet és halál gyöngéd, leheletfinom és groteszk, durva mozdulatainak, amelyekből kibontakozik a mindenkori élet. A felbukkanó népdal-, néptáncelemek és a táncosok habitusa is egyértelművé teszi ezt a Kárpát-medencei világérzést. Azt, hogy ide születni sorsot jelent. Van szenvedés, szenvedély, halál és mókázás. Ahogyan Bartók számára, úgy a koreográfus számára sincs különbség szent és profán, barbár és fennkölt, az élet nagy dolgai és epizódjai között. Nincs különbség konkrét és absztrakt, szubjektív és objektív között. Minden motívumuk egyformán intenzív és kiszámíthatatlan, merészen elhangolt, fojtott, feszült, visszatérő. A saját univerzumukban, a saját mitológiájukban léteznek, amelyben ők mindennek az eredői és minden hozzájuk tér vissza.

Kortársuk, Csáth Géza már akkor, a századfordulón, felbukkanásuk pillanatában Adyéhoz hasonlította egyik esszéjében Bartók fantáziabirodalmát. Ezt írta: „Csakhogy Bartók vidámabb, egészségesebb. Az ő szarkazmusa derűlátóbb. (Igen, szarkazmus van a zenéjében.) De hasonlítanak ők abban is, hogy mind a ketten vérbeli lírikusok, s a művészetük egyaránt fanatikus, szívós kifejezése és kifejezésre törekvése az énjüknek. Nem elégszenek meg a kifejezés konvencionális eszközeivel, hanem új eszközöket és a kifejezés új módjait eszelik ki. Azaz nem, kieszelésről nem szabad beszélni, mert megnyilatkozásuk egyaránt őszinte, sőt szinte ösztönszerű.”

Horváth Csaba rendezésében, koreográfiájában inkább Ady szövegei kapnak vidám felhangot. Az est második felvonásában, az Apró véres balladákban már nők is színre lépnek. Egyfajta brechti elidegenítéssel játszatja színész-táncosait, akik mint a film hőskorszakában, harsány gesztusokkal adják elő a horrorisztikus, morbid kis történeteket, miközben élményszerű jazzt játszik mögöttük a Lukács Miklós Cimbiózis Trió. Mint a némafilmek zenei aláfestése, olyan plasztikusan, ironikus távolságtartással fogalmaz meg bonyolult gondolatokat a trió. A színész-táncosok által feldolgozott nevetséges és meghatóan bizarr, szélsőséges élethelyzetek akár maiak is lehetnének. A morális válsággal együtt, amit tükröznek.

Mindenféle ügyeskedés és grandiózus látványosság helyett a magától értetődő legnagyobb természetességgel találkozott egymással tánc, költészet és zene a magyar kultúra napja alkalmából, a HÍD rendezvénysorozat égisze alatt Veszprémben. Ebből a nagyszerű fúzióból született meg a két egyfelvonásos műsor a Forte Társulat, a Mendelssohn Kamarazenekar, a Lukács Miklós Cimbiózis Trió és a Pannon Várszínház közös produkciójaként. Az est bemutatója az Auer fesztiválon volt.

Fotók: Pannon Várszínház