ÉVFORDULÓ – Fekete csillagok

Világít a színes villanyfüzér Lackó domborművén az aluljáróban, ezzel a performansszal emlékezett meg az évfordulóról a Művészetek Háza. Magnóról szólt a punk. God Save the Queen! Anarchy in The UK! Tíz éve halt meg Szilágyi László, egészen pontosan 2007. február 3-án lett öngyilkos.

Régen volt, mégis egyből ide tudom képzelni a veszprémi Rákóczi utcára, ahogy siet, vörösre festett, égnek álló séróval, szögecses, kopott bőrkabátjában, vonszolva magával lidérces álmait katonákról, koporsókról, káoszról. Öntörvényű volt, különálló, szinte vakhittel lázadó forradalmár, játékos kölyök és démon. Talán nem minden ok nélkül tartották elviselhetetlennek azok, akik megrettentek agresszív, mindent elsöprő és mindent újrakezdő művészetétől.

Ritkán állt szóba valakivel, mert mint Bordács Andrea kitűnő könyvéből tudjuk, Lackót az extravagáns személyek és „a dimenzión túli extázis” foglalkoztatta a munkáiban és életében egyaránt. Nem tett különbséget élet és művészet közé. Így aztán feleségével, Zoéval egyből fölrázták a kisváros konszolidált művészeti életét, amikor 1993-ban visszaköltöztek Veszprémbe. Patkányokkal, vagy valami ilyesféle kisállatokkal a hátukon mászkáltak kiállításmegnyitókra, nagy kutyákkal a lakásukban éltek. Lackó mindent összefestett, ami a keze ügyébe került, a fürdőkádtól a lepedőn át a vécéajtóig. Lázadó punk művész volt, a nincstelenségből, az anyaghiányból műfajt kreált. Kollázsba, assemblage-ba besöpörte az életét, mindenből művészetet csinált. Ez amennyire izgalmas, annyira veszélyes is, mert romlékony anyagból van. Tudtommal még mindig nem matatnak a munkái fölött gondos kesztyűs kezű konzervátorok, mint Schwitters kollázsain. Egyáltalán nem tudom, hol tart a munkái összegyűjtése. Bordács Andrea már említett, 2013-ban megjelent, összefoglaló jellegű könyvének előszavában azt írja, addig 400 mű lett lefotózva, de még számos alkotása kerülhet elő, amelyekről nem tudni, hol, kinél vannak.

Azon kapom magam, hogy ha jobban belegondolok, lelki szemeimmel Lackót a Cholnoky fivérekkel együtt látom bolyongani a fagyos veszprémi utcákon. Kellő távolságra egymástól, de összetartoznak. Rossz fiúk, akik irtóznak a köznapitól, a korlátoktól, az előírásos élettől. Elátkozottak, akiket érzékenységgel, tehetséggel vert meg a sors. Olyan a lelkük, mint a mágnestű, amelyik forog veszettül, holott, ha nem lenne annyira mágneses, élhetne nyugodtan. „Mit? Hát van igazi író és igazi művész, aki nem a saját lelke kísérteteit rögzíti? Írónak, művésznek gondolod azt, aki nem a saját lelke borongásából, sötét mélységeiből hoz fel új alakokat, hanem a világ sablonjait írja valamelyes stíluskészséggel? Ördög kell mibelénk!” Ez az idézet Cholnoky Viktor Tartini ördöge című prózájából való. Ugyanannak a világnak a diszharmóniájából nőtt ki Lackó is pár évtized eltolódással. Körülbelül olyan keveset is éltek, Lackó nem egész 41 évet, Cholnoky Viktor 44-et. Utóbbit Kosztolányi Dezső ezekkel a szavakkal búcsúztatta: „itt egy modern hős esett el”. A hétköznapi mitológia felől közelítve az író és a festő is korának hőse volt, újítók egy konzervatív közegben. Tudták, hogy ők állnak közel a dolgok lényegéhez, a dolgok igazához és nem a nyárspolgárok, ugyanakkor naponta látniuk kellett a nyárspolgárság uralmát az élet majdnem minden területén. Gőgösen és megvetéssel reagáltak erre. Kiválasztottnak érezték magukat.

Lackó üdvözli David Bowie-t a túlvilágon. Jól ismeri, megfestette a portréját. A Black Start. Ő már akkor látta benne a Fekete csillagot. A rockzene, a punk volt az a világ, ahova Lackó tartozott, ahol jól érezte magát. A festés mellett a dobolás volt a szenvedélye. A dobolás extázisa átvitte a dimenzión túli világba, mint a táncoló derviseket a forgás. Egy olyan világba, amely sokkal mélyebben hatol a tudat rejtelmeibe, megnyitja azt. Aki látta festeni Lackót, azt mondja, úgy táncolt a képei előtt, mint aki a mozdulataival az éjszaka barlangjának mélyéről húzza elő a képeket.

Negyvenegy évet él, de biztos vagyok benne, hogy az több volt, intenzívebb, mint a közönséges halandóké. Átrajzolta a Veszprém-képünket, örökre beleégetve magát. Nem tudok jobbat az évfordulón, mint lapozgatom Bordács Andrea könyvét, benne a festmények reprodukcióival, meg Kovács Endre fotóesszéjét, és elképzelem, ahogy ezek a furcsa csillagzat alatt született veszprémi rossz fiúk, a Cholnoky fivérek meg Lackó, szórakoznak rajtunk, izgatva a kockafejű strébereket és éltetve az amúgy igencsak rossz passzban lévő alternatívakat. Punk’s not dead! Mert mindig lesznek, akik vadnak születnek. Born to be Wild!