ELEFÁNTYUK-DÍJ – A nagypapa diófájának árnyékában

Megint eltelt egy hónap, az Arany Elefántyuk Vándordíj új gazdára talált. A különös sorsú és nem is túl tetszetős figurát „vándoroltató” baráti társaság ezúttal Lugossy László szobrászművész munkásságát ismerte el a kitüntetéssel, így szeptemberben ő oszthatja meg az otthonát ezzel a fura jószággal. Az alkalmatlan méreteiből adódóan egyre „patinásabb” szerzetet Molnár Sándor elnök adta át a díjazottnak.

Dr. Herth Viktória szíves invitálására most a Dózsaváros egyik mesélő kertjében tartottuk meg a „mindenhónaphuszonharmadikai” ceremóniát. Igen, mesélő, mert a házat épp hetven éve lakja a család, és szinte minden szögletéhez kötődik valamilyen történet. Az árnyat adó diófa például a nagypapa által ültetett, később kipusztult fa magról kelt „gyereke”, és még a jellegzetes, hármas elágazása is pont olyan, mint amazé volt. Szóval nyugodtan mondhatjuk, hogy ez a nagypapa diófája.

Nem tudni, hogy a kondérban illatozó, remekül sikerült zöldséges sertésragu csábítására-e, vagy csak a nyári munkák utáni ráérős délutánnak köszönhetően, de az Arany Elefántyuk Társaság tagjai közül nagyon sokan eljöttek a mostani találkozóra. A gyakori hiányzókat csipkelődő örömmel fogadta a kemény mag, persze minden meg volt bocsátva, mert többnyire igazoltan maradnak távol. A nemrég operált muzsikus és altatóorvosának civil találkozása különösen felvidította a társaságot, röpködtek is a viccelődő megjegyzések feléjük. Anekdotázva, szabadságos élményeket idézve telt az idő, de a Petőfi Színház rekonstrukciójáról, a Dimitrov „újrahasznosításáról”, a régi mozi épületéről – ami a játékszín ideális helyszíne lehetne –, a színházkerti meg a Kossuth utcai fákról és a város köztéri szobrairól is esett szó bőven. Szomorúan értettünk egyet azzal a megjegyzéssel, hogy Veszprémnek se igazi főutcája, se igazi főtere nincs.

Az Arany Elefántyukot tehát szeptember 23-áig Lugossy Lászlóra bíztuk, aki 1990-ben Erdélyből települt át a családjával Veszprémbe.  Bővebben itt olvashatnak a művészről.

„A várost Magyarország domborzati térképe alapján választották: ahol sok volt a barna, de volt a közelében kék is. Azaz hegyek, dombok és víz, mint Nagybányán, ahonnan ide, a Dunántúl közepére érkeztek” – olvastam egy interjúban, amit nemrég elhunyt barátunk, kollégánk, Horváth Éva készített a művésszel hat évvel ezelőtt. Ezt idéztem, amikor a díj augusztusi birtokosaként továbbadtam neki a rút, ámde nagybecsű elefántszobrot, kívánva, hogy az elkövetkező huszonhét évben is érezzék otthonosan magukat az otthonukká lett városban.