CSELÉDTEMETŐ – Ma még itt vagyunk, holnap…

Itt nyugszik Répási Mihály (1857–1914) és Imre fiának az emléke, aki a világháborúban hősi halált halt (1892–1917). Apám se élt még akkor és mennyi ideje már, hogy eltemettük! Állok a szürkésbarna avarban, körülöttem erdő, korhadó fatönkök és korhadó sírkeresztek.

Véletlenül vetődtem ide, ebbe a borzongatóan szép, mohalepte nyugalomba. Kísérőm szerint ez volt a Jutas pusztai káptalani birtok egykori cselédtemetője. A ledőlt központi kőkereszten még felismerni a megfeszített Krisztus testét, a kereszt talapzatán 1896-os vagy ’98-as évszám olvasható. Mintha golyó érte volna az utolsó számjegyet – állítólag orosz katonák lövöldöztek a sírkövekre.

Egy vadonatúj síremlék és halottak napi mécsesek jelzik, hogy a temetőben nyugvók emlékét őrzik még néhányan. A kicsike sírkertet magába ölelte a természet, de bozót, aljnövényzet nem csúfítja. A jutaspusztai lakók közössége tartja rendben, éppen annyira és úgy, hogy ne háborgassák a múló időt. Béke van, csönd, az elmúlásban fogant halhatatlanság furcsa képzete. A földre hajló fakeresztek lassan megadják magukat, eső és fagy koptatja a kövek feliratát, de ami körülötte van, az ilyen volt és ilyen lesz – ha lesz – száz év múlva is. A lassan hömpölygő évszázadok során életek, sorsok születnek és múlnak el, ma még itt vagyunk, holnap már csak emlék leszünk. Jó lenne gyűlölködés nélkül, egymásra figyelve, biztonságban és békében eltölteni, ami adatik!

(A galéria bármelyik képre kattintva megnyílik.)