ÁLLATFARM – Mindennapi morgó

Egy konkrét esetet nem tudok kiragadni, annyi van, amely a nem jó irányba haladást mutatja. Itt nem a megszokott y, z, zs stb. generációra gondolok, hanem a mai magyarság moráljának egészére kortól, nemtől függetlenül. Az emancipációban a nők a férfiaktól nemcsak az önállóságot, szilárd gerincet, érdekérvényesítést, hanem a gátlástalanságot, a törtetést, érzéketlenséget is átvették, s ezért nincs meg már sok helyen a család melege, mert a szív elvész a ráció oltárán.

– Tudok alkalmazkodni, melegséget, lágyságot adni, hiszen nő vagyok – mondta valahol Nagy-Kálózy Eszter.

Érzéseinket kampányokra fordítjuk, s aztán ezt kipipálva, nélkülük élünk. Olyan alapvető emberi normákra, apró gesztusokra is gondolok, amelyek nem kerülnek pénzbe, fáradtságba, időbe, csak egy dolgot követelnek: emberséget. Az utcán járva gyalog, kerékpárral, autóval egyaránt napi x-szer ütközöm engem elkeserítő, lelki szegénységbe. Természetesen megállok az autóval a zebra előtt, ha ott várakozik valaki. Én magamtól ellenkező esetben elvárom, hogy igyekezzek, hogy egy köszönömöt odabiccentsek, sőt – uram bocsá‘ – azt is, ha látom, hogy csak egy, vagy pár autó jön, akkor hátrébb lépek, hadd menjenek megállás nélkül tovább. Persze, ha valamiért nagyon sietek, akkor ezt nem teszem meg. Ha valaki elől ellépek gyalogosként a járdán, utat engedve neki, akkor ez számára ne úgy legyen természetes, hogy egy intést, vagy bólintást ne tudjon köszönetképpen tenni. Nemcsak a pincérnek kell jutalmat adni, mert azt látják, hanem mindenkinek, aki azt megérdemli, és a legnagyobb jutalom sohasem a pénz.

Az, hogy az autósok fele nem indexel, illetve már bent a kanyarban teszi, ami értelmetlen, lehet sok esetben feledékenység, de hogy az autók fele nem kapcsolja fel járműve fényszóróit az utakon, az már ön és közveszélyes. Mert lehet, hogy évente 200 forintot spórol, vagy nyolc nappal tovább él az akkumulátora? Otthon meg ennek hetvenszeresét dobja a kukába. Nem szeretnék csak zsémbelni, mert azt mondják, hogy az a sikertelenség jele. Annyira nem vagyok sikertelen, mint amennyire sötétnek látom, nem a jövő: a ma Magyarországának morálját, érzékenységét, intelligenciáját. Politikusabban is lehetne fogalmazni, de a valóság sajnos ilyen prózai.

Ma a forma világát éljük, tartalom nélkül. A rongyos nadrágon a lyukat vesszük drága pénzért, mert így trendi. Régen a szakadás a fogyasztói társadalom elleni lázadás jelképe volt.

A leglátványosabb forma – tartalom nélkül, illetve hamis tartalommal – a politika. Jelszavak, szlogenek, „közérdekű bejelentések” közhaszon nélkül. Vihar a biliben, a háttérben pedig kéz kezet mos alapon élnek. A formát mindenki ismeri, a tartalmat pár százalék.

Az emberek többsége saját magán vagy a családján kívül más embereket észre sem vesz, talán csak a Facebookon, és csodálkozik, hogy őt sem veszik észre. Az internetes oldalakon fent van a forma, mit reggeliztünk, mit ittunk Korfun kedden, és hisszük, hogy ez mindenkit érdekel. Na, de hol van a tartalom? Éppen ezért a jövő záloga nem a kőben van, azok szép mementók, hanem az ember intelligenciájának megújításában, és ez elsősorban nem az iskolai keretek között, hanem a mindennapi és a közéletben mutatott viselkedésben kell, hogy gyökerezzen. Ne a főtereket térkövezzük, hanem tegyünk a gagyi terjedése ellen! Olyan kulturális példákra van szükség, amely rámutatnak arra, mi érték és mi értéktelen. Ehhez kellene megreformálni a médiát és elfelejteni, hogy „erre van igény”, mert ha ebben a dagonyában maradunk, nemsokára röfögni fogunk. (Orwell: Állatfarm) Erre kell anyagi forrás, hogy ne a reklámpénz határozza meg a kultúra szintjét! Meg kell fordítani a sorrendet. Nem a csomagolást kell először megtervezni, fejleszteni, hanem a tartalmat. Én sokkal szívesebben élnék szalmakunyhóban egy összetartó, emberileg értékes közegben, mint carrarai márványoszlopok között értéktelenségben, és ez nem a GDP-n, nem a NATO-n, nem az unión múlik.

Szelestey P. Attila (Veszprém–Ják)