A RÁCS TÚLOLDALÁN – Látom az emberi vívódásokat

Baán-Muzsik Márta reintegrációs tiszt szociológusként szerzett diplomát és hátrányos helyzetű csoportokkal szeretett volna foglalkozni. Tíz éve dolgozik a büntetés-végrehajtásban, korábban pártfogóként, jelenleg pedig reintegrációs tisztként. Vele beszélgetek munkájáról a számomra kissé bizarr környezetben, a veszprémi börtönben.

A börtönből nemcsak ki-, de bejutni is éppoly nehéz. Engedélykérés, előzetesen leadott adatok, biztonsági ellenőrzés és rengeteg zárt rácsos ajtó vár rám, hogy beszélgethessek Baán-Muzsik Mártával az irodájában. Épp kissé feszengve ülök a teremben, ahova a látogatók érkezhetnek, amikor mosolyogva megérkezik Márta, a reintegrációs tiszt. Bemutatkozunk egymásnak, majd az üvegablak mögött felügyelő férfi tudtára adja, hogy vele vagyok, így elindulhatunk az interjúnk helyszínére.

– Pontosan mit jelent a munkája és milyen feladatokkal jár? – kezdem a beszélgetést.

– Reintegrációs tisztként dolgozom a büntetés-végrehajtásban. Régen ezt a foglalkozást nevelőnek hívták, de most már ez a hivatalos megnevezés. A feladatom az, hogy a körzetemben elhelyezett fogvatartottakkal foglalkozzak. Onnantól fogva, hogy a letartóztatottak bekerülnek a börtönbe, segítem a beilleszkedésüket, a kapcsolattartásuk kialakulását és ismertetem velük a házirend szabályait. Akik először kerülnek be ide, azoknak nyilvánvalóan ez egy nagyon új, ismeretlen környezet. Ezen a sokkon próbálom őket átsegíteni.

– Mi a munkájának a legnehezebb része és mi az, amit a legjobban szeret benne?

– Nagyon nehéz sorsokkal találkozom és ez megterhelő. Amit nagyon szeretek, hogy mindig vannak kisebb sikerélményeim. Boldog vagyok, amikor sikerül valakit átjuttatni a kezdeti sokkon, vagy kialakul a kapcsolattartás a családjával, hiszen ez neki is nagy segítség. Ebben a speciális környezetben meg kell szokni a bezártságot, ami sokaknak nagyon nehezen megy, látom is az emberi vívódásokat. Azt szeretem a leginkább a munkámban, hogy tudok segíteni nekik abban, hogy ezen túljussanak.

– Milyen lehetőségeik vannak a fogvatartottaknak a reintegrációs projekten belül?

– Személyiségfejlesztés, munkaerőpiaci tanácsadás, oktatás, illetve az, hogy szakmát tanulhatnak. Azt reméljük, hogy nálunk olyan kompetenciákra tesznek szert, amelyek segítségével dűlőre juthatnak a társadalomban. Vannak fogvatartottak, aki itt tanulnak szakmát, vagy itt fejezik be az iskolát. Felértékelődik a munka, lefoglalják magukat és van valamiféle jövedelmük is.

– Jelent valami előnyt, hogy nőként dolgozik a szakmában?

– A kollégák szempontjából semmi előnyét vagy hátrányát nem érzem annak, hogy nő vagyok. Mi a személyiségünkkel dolgozunk. Én itt nem nő vagyok, amikor végigmegyek a folyosókon, hanem reintegrációs tiszt. Bennük is az embert látom, és úgy gondolom, hogy ez kölcsönös. Megadják a tiszteletet, és én is emberként fordulok hozzájuk. Persze néha kapok megjegyzéseket a fogvatartottaktól, de mindig igyekszem kizárni ebből a kapcsolatból – már ha ezt lehet annak nevezni – a nőt. Próbálok olyan kommunikációs helyzetet teremteni, amiben két felnőtt van, és nem egy férfi meg egy nő.

– Mi a nemek aránya a dolgozók és a fogvatartottak körében és ön melyik nemmel dolgozik egyszerűbben?

– Sokkal több a munkatársak között a férfi, de azért nem ritka nálunk a női kolléga sem. Ez egy elég maszkulin világ, azért azt hozzáteszem. Biztos, hogy csak annak való, aki be tudja tartani a szabályokat, mert ezek a rács mindkét oldalán jelen vannak. A fogvatartottak esetében sokkal több azért a férfi. A börtön ötszáz férőhelyes és körülbelül 100 fogvatartott nő van. Pillanatnyilag férfiakkal dolgozom, de van tapasztalatom nőkkel is. Szerintem a nőkkel egy kicsit megterhelőbb. Nagyon sok közöttük az anya, feleség, nagymama és a család hiánya náluk intenzívebben jelen van, mint a férfiaknál. A nőknél gyakoribb az összekapás is, a férfiak talán valamivel fegyelmezettebbek.

– Van egyébként valamilyen országos vagy nemzetközi statisztika, hogy működik ez a reintegrációs projekt?

– Nagyon nehéz a dolgunk. A reintegrációs tiszteknek addig szól a feladatuk, amíg a fogvatartott a börtönben van, utánkövetést mi nem végzünk. Ha innen valaki szabadul, és esetleg pártfogófelügyelet alá kerül, akkor onnantól a pártfogó kollégák kísérik életüket, így rajtuk keresztül juthat vissza hozzánk információ a beilleszkedésükről, életükről. Mi nem is tarthatunk olyan fogvatartottal kapcsolatot, aki kikerült innen. Néha jön egy-egy köszönőlevél, de nem nagyon van információnk arról, hogy mi történik velük kinn.

– Sok az előítélet a börtönökről, hogy túl kényelmesek, már-már hotelszerűek, illetve nem kell dolgozniuk a fogvatartottaknak. Mit gondol erről? Ön szerint könnyíteni vagy szigorítani kellene?

– Amikor ítélet születik egy bíróságon azzal senki sem elégedett. Az elkövető szerint sok, az áldozat pedig keveselli. Nyilván annak, aki ide bekerül vagy a családtagjainak ez egy túl szigorú, túlszabályozott, igazságtalan és rideg hely. Az áldozat családja viszont úgy látja, hogy ez egy hotel. Mi felkészítjük a fogvatartottakat arra, hogy visszakerülnek a társadalomba. Itt oktatáson vehetnek részt, kapnak olyan lehetőséget, amiért kinn fizetni kellene, szóval kintről nézve ez tényleg hotelszerű lehet. Bűnözés sajnos mindig lesz. Aki bűnözik, börtönbe kerül, de nem szabad elfelejtenünk, hogy visszakerül közénk, a társadalomba. Segítséget nyújtunk neki, hogy tisztességesen tudjon élni. A körülmények és lehetőségek adottak ahhoz, hogy könnyebben visszaépüljenek a társadalomba.

– Volt olyan személy, aki közel állt önhöz, megérintette a története?

– Igyekszem távolságot tartani. Egyrészt az elvárások miatt, másrészt pedig azért, mert nem szabad bevonódni. Ez a saját érdekünk, mert az ember itt jó sok évet tölt és ez nagyon megterhelő tud lenni. Mindenki igyekszik kizárni a személyes kapcsolatot. A saját mentális állapotom miatt a börtönt munkaterületként kezelem, akkor is, ha ez a hivatásom. Meg kell tennem azt, hogy ezeket a terheket leteszem a kapuba, amikor hazamegyek – tesz pontot a beszélgetés végére Baán-Muzsik Márta.

Fellélegzek, amikor kinyílik a börtön kapuja, és magam mögött hagyom az épületet.

Szerző: Tihanyi Kata

Vezető képünkön: Baán-Muzsik Márta. Fotó: a szerző