A HEGY – Papa

A Papa tizenkét évvel volt idősebb a Mamánál, azaz már meglett férfiként, 31 évesen vette el a tizenkilenc éves öreganyámat. Rendkívül jóképű és nagyvilágian sármos volt, falusi viszonylatban igazi garabonciás. Vándor ékszerészként és órásként mutatkozott be a mit sem sejtő nagyanyámnak, aki „órás bácsi”-nak szólította.

Papáék gyerekkorától vándoroltak az apjával, az anyja korán meghalt. Hárman voltak édestestvérek, az apjuk kéményseprő. „Mostohaanya-hegyek” és teljes gyökértelenség. A testvérek szétszóródtak a világban, a másik kettő valahol Amerikában halt meg.

Papa mindenhez értett, és önszorgalomból elvégzett egy agrárfőiskolát is, bár földet végül sosem művelt. Mindene a hévízi nyaraló volt – saját kezével építette, az alapoktól és falaktól a tetőig, mindent. Imádott és remekül tudott sakkozni.

Állásban sosem volt, bár „kisiparos villanyszerelő” volt a hivatalos státusza, ami azt jelentette, hogy egyrészt „maszek” volt egy olyan korban, amikor ez nem volt divat, másrészt pedig, hogy hol volt munkája, hol nem. Téeszekbe járt komplett villanyszerelési felügyeleti munkákat végezni, sokszor hetekre-hónapokra távol volt otthonról, ami miatt anyáméknak a rossznyelvek szerint állítólag van több féltestvére is a környéken.

Emellett festett, leginkább másolt, olajfestékkel, de van egy-két saját képe is. Művészileg értékelhetetlen, de nekünk gyerekként ő maga volt a Művészet, órákig tudtam ülni mellette és nézni, ahogy dolgozott.

Hihetetlenül sokrétű volt az érdeklődése, tudott egyaránt mesélni a Révay nagylexikon bármelyik bekezdéséről fejből, vagy a Tolnay Világtörténelmének rómaiakról szóló rézkarcairól, külön olvasás nélkül. A szabin nők elrablása – ez volt a kedvencem. Esténként volt, hogy angolul, volt, hogy németül tanított. Volt egy írógépe, azon írta a hivatalos leveleit, köztük számtalant a magyar szabadalmi hivatalnak, mivel rendszeresen feltalált valamit.

Az órás- és ékszerészkészlete a kamrában volt, ha kértük előhozta, és elmutogatta a kicsi fogókat és nagyítókat egytől egyig. Volt ezen kívül egy komplett csőtoll-készlete is, amivel műszaki rajzokat lehetett készíteni – ezekkel rajzolta a villanyszerelési terveket. Hihetetlen kézügyessége volt, bármit meg tudott szerelni, a kocsijait komplett ő szervizelte. A Mamáék régi pajtájában kialakított magának egy szerelőaknát, isteni illatú és jó hűvös volt – nyáron mindig lemásztunk oda titokban.

Nem érdekelte, hogy lány vagyok, ha kérdeztem, bármilyen szerszámot és munkafolyamatot megmutatott. Fűrészelni, reszelni, csavarozni – mind tőle tanultam meg. Biciklizni is, az Anci néniig és vissza futkosott utánam napokig a kempingbicajjal. És úszni is, a hévízi tóban.

Mama már nem élt, ő vitt el minket kocsival a jövendőbeli férjemmel az M1-es elágazóig, mikor stoppal kiköltöztünk külföldre. Bár akkora lelke volt, mint egy ház, sosem láttam vagy hallottam róla beszélni. Akkor először, mikor ott kirakott minket. Megölelt és azt mondta: – Lehet, hogy mi most találkoztunk utoljára. Akkor az egyszer látszott is rajta, hogy mennyire szeret.

Addig vezetett egyébként kocsit, míg valaki elég bátor nem volt a családban, és ki nem csavarta a kezéből a slusszkulcsot. Azt hiszem, úgy a nyolcvanadik éve körül, amikor már kezdődtek a montekrisztózások. Úgy hitte, ő a Monte Christo grófja, kinccsel, tokkal, vonóval.

Rendkívüli türelme volt, és minden félrelépése ellenére imádta és a tenyerén hordozta a nagyanyámat, még akkor is, amikor már a Mama ivott. Egyszerűen csak ilyen volt. Garabonciás.

Halála előtt pár hónappal megint megszökött az akkori barátnőjétől, és most is, mint máskor, azt hittük, Hévízre ment. A nyaralóba, amit anyám már évekkel azelőtt eladott. Egy hónapig kerestük, illetve keresték a rendőrök azon a vidéken hiába, mire egy budapesti kórházból valaki végre felhívta anyámék rendőrségét. Monte Christo grófja és az egyéb történetek között anyám lakhelyének neve oly sokszor ismétlődött, hogy gondolták, talán ez egy valós helyszín lehet. Mint utólag kiderült, jól tippeltünk, tényleg Hévízre akart menni, csak rossz vonatra szállt fel.

Én mentem el érte a kórházba, a Halott Emberrel (róla majd egy következő történetben). Bár már az eltűnése utáni másnap rátaláltak a Déli pályaudvaron – „ismeretlen férfi járóbetegként” vették fel –, egy hónap alatt negyven kilósra fogyott a kórházban, és nem tudott járni. De megismert és teljesen tiszta volt a tudata. Sosem felejtem el a hálát a szemében, hogy végre megtaláltuk. Amikor hazaértünk vele anyámhoz, azt mondta: – A szerelmet sosem adom fel!

Végül ez volt az utolsó találkozásunk, egy hónap múlva meghalt. Garabonciáshalál.

Hamvasztva lett, a nagyanyámmal együtt nyugszik a Mama szüleinek a sírjában, bár szerintem szét kellett volna szórni. Anyám döntése, mindegy.

Németh Éva írása