VILÁGJÁRVÁNY – Karácsonyi sakk-matt

Minden elhalasztva, elnapolva jobb időkre. Ülök az ágyban vagy a kanapé végében bekuckózva, és már kezdem szégyellni, hogy mennyit olvasok. Sose hittem volna, milyen gyorsan visszaszáll rám a mondatom, hogy ha megtehetném, egész nap olvasnék. Sakk-matt. Jól behúzott nekünk ez a karácsony. Kiderült, mégsem lehet egész nap olvasni és nem lehet egész nap filmeket nézni se.

Egyrészt, mert sok a rossz film (érdekes, hogy rossz könyvet kevesebbet találok), másrészt, egyre erősebben kezd piszkálni valami, amit nevezhetnénk akár lelkiismeretnek is.

Gondolom, nem csak én vagyok így ezzel, ebben a kivételesen szörnyű 2020-as évben. A valóság a nyakunkra hágott. Mint a háborúban, ülünk az óvóhelyen és várunk. Az öregség kivételezett okán. Sehova nem megyünk, és hozzánk se jön senki. Unalmas még elmondani is. Miközben a világ harcol a járvánnyal. A kórházak tele beteggel. A fiatalok küszködnek a lehetetlen helyzettel: dolgoznak, iskolába viszik a gyerekeket, közben izgulhatnak, nehogy megfertőzze őket a vírus.

Én meg közben nézem a csillagokat, már ha látni őket, mert többnyire nem. Szinte egész nap szürkeség. Önmagam szórakoztatására lehet töprengeni régi karácsonyokon, anyámon, apámon, Jézuson. Csak az a baj, hogy mintha éppen ezekről a legfontosabb dolgokról nem tudnék beszélni. Talán a többes számot is megkockáztathatnám: nem tudunk róluk beszélni. Magánügy. Cserben hagynak a szavak. Kimódoltnak tűnnek. Az jut eszembe, lehet, hogy pótcselekvésből találta ki az emberiség az ünnepeket. Igazán nem tudjuk megnevezni a szeretetet, ezért kitaláltuk az egész nagy felfordulást az ajándékozással, csillogó karácsonyfával, nagy családi vacsorával, ebéddel.

Hát most ez nyilván elmarad. Ám fogjuk fel pozitívan! Arra gondolok, hogy most egy esélyt kapunk a hallgatásra és ezzel az újrakezdésre. Hogy tényleg beengedjük az életünkbe az égboltot, Jézust, anyánkat, apánkat. Mindeközben száműzzünk belőle mindent, ami fölösleges. Jut eszembe, hogy gyerekkoromban milyen egyszerűek voltak nálunk a karácsonyok. Esett a hó, elmentünk a templomba, megnéztük a betlehemi jászolt. Nagymamánál kályhacső ezüsttel festett dió és szaloncukor lógott a karácsonyfán, alatta az elmaradhatatlan búza és alma. Ajándékot csak anyámtól kaptam, de emlékezetem szerint mindig olyan játékot, vagy könyvet, amit már kinőttem. Utólag is bocsánat ezért a gondolatért, de nem tehetek róla, nem is foglalkoztam vele, csak ez maradt meg bennem. Apám megvette az összes újság ünnepi kiadását (és milyen sok újság volt, napilap és hetilapok!) és olvastunk. Volt bennük nekem való gyerekrovat és viccoldal is. Lehet, hogy magánéleti szempontból akkor voltunk a mélyponton, mégis talán akkor nevettünk legtöbbet.

Szóval, így jártunk mi, védett korban lévők 2020 karácsonyán, kifogytunk a lépésekből. Illetve rá vagyunk kényszerítve, hogy az elmúlt időkre összpontosítsunk, összegezzünk. Ami mégiscsak jobb, mint mozdulatlanul szomorkodni.