VÁRÓTERMI – A kolbászoló nénik csücsüljenek!

Csücsültem nagyanyám udvarában, gyermekéveim szép korában – jut eszembe Babits két sora, miközben nem a virágos réten és nem az udvarban csücsülök, hanem egy váróteremben. Illetve ülök és várom, hogy a nővér szólítson. Időnként kidugja a fejét az ajtón, és nem azt mondja, tessék itt várakozni, foglaljon helyet, üljön le. Nem. Azt mondja: „csüccs”.

Nem csak most, hanem rendszeresen. „A néni csak csücsüljön le, nemsokára sorra kerül!”. Ami nagyjából azt jelenti, hogy az idős asszony, hölgy foglaljon helyet. Az igazsághoz tartozik, hogy ebben a környezetben, kórházban, rendelőben ennek a „csüccsnek” már nincs is igazán rossz hangzása. Hozzászoktunk, hogy mi, felnőttek mindenütt ülünk, legfeljebb ücsörgünk, csak az orvosnál csücsülünk, mert felszólítanak minket kedvesen, hogy legyünk türelmesek. Nem gyerekjáték ma betegnek lenni, benne van a felszólításban az értelme: „sétálunk, sétálunk, egy kis dombra lecsücsülünk”. Aztán várunk. Bár a felnőttek csücsülhetnek a várótermen kívül is, például a sitten. Ott a rosszfiúk csücsülnek. Majka pedig a babáját szólítja fel egy kis pajzánkodásra:

„Mondom, na csüccs ide baby,
Hadd halljam (ohh baby),
Meg mutatom, hogy hogy kell élni, 
Mindenki minket fog nézni.”

A minap azonban a kórházi szleng újabb gyöngyszemének voltam fültanúja. A beteg a folyosón sétálgatva várakozott. Talán nem kellett volna, legalábbis erre következtettem, mert kilépett a nővér az ajtón, körülnézett, és azt mondta: „A néni ne kolbászoljon, nem megmondtam?”