Utcai meghallgatás

Lekapcsol az aluljáró előtt. Látványosan kezet nyújt, és „hogy vagy, testvér?”-rel indít, ami köztudottan azt jelenti, ő szeretné elmondani, hogy van. Hát nem jól. De ahhoz képest, ahogy a műtétje előtt volt, nem panaszkodhat. Nincs bátorságom elpucolni, nem is tudnék, hosszan a kezében tartja a kezem. Meg lelkifurdalásom is van, legutóbb elhúztam mellette, pedig akkor is nagyon fehér volt az arca, és láttam a tekintetéből, hogy ismerősre vadászik.

Nem szidja az orvosokat, az ápolókat, a kosztot, csak beszélni akar valakivel, s engem szemelt ki az áramló tömegben. Dől belőle az információ. Megtudom, melyik kórházban mikor műtötték, meddig feküdt az intenzíven s utána a „rehab”-on, hogy mért kell mégis a „kemóra” járnia, amitől kihullottak a fogai, mindössze egy maradt. Pedig az étvágyával nincs baj, most éppen a szalonnát kívánta meg, azért jött ki a piacra. Majd vékonyra szeli. Egy turmixgép-beruházáson gondolkodik, mert az idén már nem készül el a fogsora, mindenki karácsonyra akarja megszépíteni a száját. Újabban félve jön le a lakásból, hátha nem tud visszamenni. Pár hete sokáig támasztotta a falat a lépcsőfordulóban, azt hitte, vége van, alig kapott levegőt. Bízik az orvosokban, mást nem tehet. Isten őrizz, hogy bárkit is kritizáljon. A munkahelyén se kritizált soha. Nem kedveli a hepciáskodókat. Előbb célhoz ér türelmes, simulékony viselkedéssel. Pontosan megjelenik minden vizsgálaton és szedi a gyógyszereket. A betegség teljesen lefoglalja. Időpontok lámpái villognak a fejében, mint a kijelzők a hivatalban. De jó híre is van: a PSA-ja csökkent, és bemond egy még messze nem megnyugtató számot. A testsúlya viszont emelkedett, visszahízta, amit leadott, de mindegy, így is örül.

Amikor arról kezd mesélni, hová valósiak voltak az ágyszomszédjai, úgy döntök, hogy fogytán a meghallgatására szánt időm. Annál is inkább, mert beszéd közben gyakran elmozdul rólam a tekintete, s tudom, hogy ez mit jelent.

Domján Gábor