UTAS ÉS HOLDVILÁG – Mick Jaggerrel a pamlagon

Élőben látni, hallani tinikorom bálványát, hát… Majdnem olyan volt, mintha Mick Jagger ült volna mellettem a pamlagon – írta Facebook-bejegyzésében Baranyi Ferenc estjéről a rendezvény házigazdája, Molnár Sándor.

A kijelentés súlyát az tudja igazán értékelni, aki tisztában van vele, mekkora rajongója a Rolling Stones-nak a veszprémi antikvárius. Igazságát pedig az, aki – mint jómagam – megélte a hatvanas–hetvenes éveknek azt az időszakát, amikor a kortárs költők még érthető verseket írtak, olvasóik pedig a verssorok között is tudtak olvasni. Verset olvasni ráadásul menő dolog volt, az újságárusoknál protekcióval kellett előjegyezni az Élet és Irodalom, az Új Írás, a Mozgó Világ lapszámait.

Mindez nyilván teljességgel hihetetlenül hangzik a mai tiniknek, akiknek egy része gyakorlatilag olvasni sem tud, azt pedig végképp nem érti, miért kellene verset olvasnia. Az Utas és holdvilág antikvárium pár tucat fős közönségének átlagéletkora is jócskán meghaladta az ötven évet. Ebből viszont az következett, hogy csodálkozás helyett egyetértő bólogatás, cinkos mosoly fogadta, amikor Baranyi – beszélgetőtársa, Brassai Zoltán irodalomtörténész kérésére – bevezetőül anekdotázott egyet a korról. Arról, hogy milyen volt, amikor Ladányi Mihállyal és Soós Zoltánnal a magyar irodalom afféle „enfant terrible”-jeiként olyan verseket publikáltak, amelyeket a hivatalos kultúrpolitika egyfelől büszkén dicsért, másfelől megesett, hogy valakit azért rúgtak ki a munkahelyéről, mert egy ilyen verset szavalt el egy kulturális rendezvényen.

Ezek után persze megkerülhetetlen volt Aczél György és a cenzúra szerepe. A „kultúrpápával” kapcsolatban a költő így fogalmazott:

– Abban az időben a „legvidámabb barakkban” volt a legszabadabb a kulturális élet. Aczél értette és megbecsülte a minőséget.

Baranyi sarkos véleményt nyilvánított a cenzúráról is. Szerinte amiatt „a középszerűek nyivákoltak”, a tehetségesek megtalálták a módját, hogy – ha kellett, a sorok között üzenve – eljuttassák mondanivalójukat az olvasókhoz. Felidézte egy vitájukat Csurka Istvánnal, aki panaszkodott, hogy az elnyomás miatt mennyi tehetség ment veszendőbe. Baranyi Ferenc azt válaszolta, ha így lett volna, a rendszerváltás után remekművek tömegeinek kellett volna előkerülniük az íróasztalfiókokból – de nem így történt. Csurka szerint azért, mert annyira kilátástalan volt a helyzetük, hogy inkább nem is írtak. Baranyi ezt azzal tromfolta le, hogy Radnótinál kilátástalanabb helyzetben aligha lehetett magyar költő, ő mégis „sort sor alá tapogatva” még a lágerben is írta remekműveit. Ami egyrészt mélyen igaz, másrészt annak bizonyítékául, hogy az élet ritkán fekete-fehér, az első sorban ott ült Búzás Huba veszprémi költő, aki az ‘56-os forradalom leverése után 23 éven át nem írt egy verset sem, és évtizedekig nem publikált…

Sok téma került elő ezen az alig kétórás esten. Brassai értő és érzékeny beszélgetőtárs volt, Baranyi pedig – nyilván rádiós és televíziós műsorvezetői tapasztalatainak is köszönhetően – válaszait időben is pontosan, lényegre törően, ugyanakkor színes, plasztikus fogalmazásban adta elő. Természetesen szó esett a költészetében a közéletiekkel egyenrangú súlyt képviselő szerelmes versekről is, az efféle örök érvényű dolgoknál azonban izgalmasabb témákat adtak a társadalmi változások és azok hatásai. Az est végén a költő még egy, sokakat meghökkentő megállapítást tett, amikor beszélgetőtársa arról kérdezte, hogy szerinte merre tart a világ és benne a költészet. Baranyi Ferenc kijelentette: ő biztosra veszi egy közösségi társadalom létrejöttét. Nem tudja, azt minek fogják hívni, majdnem biztos, hogy nem szocializmusnak, de szerinte az emberiségnek, ha túl akarja élni ezt az évszázadot is, nincs más útja.

Láng György Géza

„Mert éltem én oly korban is e földön
mikor a bűnös bűntudatot érzett,
a bunkó meg szégyenlősen leszegte
üres fejét – rossz volt hülyének lenni.
Ma szinte sikk. S nehéz bármit remélnem.”

Baranyi Ferenc: Remény (részlet)