SZÜLETÉSNAP – Búzás Hubával új drámájáról, életművéről, gondolatairól

Búzás Huba, a Veszprémben élő és alkotó költő, esszéista és drámaíró április 20-án 88 éves. Ebből az alkalomból köszöntjük, és beszélgetünk vele új könyvéről, terveiről, sok minden másról.

– Egyre gyakrabban vissza kell gondolnom alkotó életemre – mondja Búzás Huba. – Hogy miképpen jutottam el a lírai művektől az epikán és az esszéken át a drámákhoz. Amikor az író ír, előbb vagy utóbb óhatatlanul kialakul benne egy-egy „életérzés”, „világlátás” és az ezek kifejezésére irányuló igény. Legyen az sajátos valóságkép, avagy teremtő képzeletünk új szellemi dimenziói. Minden effélére irányuló alkotó munkafolyamat ezen a csapáson halad keresztül. Ha visszanézek, megállapítom: igen, ekként jutottam el egyes műveimhez. Életem egy-egy időszakának „világképe” mindig az előzőhöz hasonló volt, mégsem ugyanaz. Magyarázatul: a mindenkori változó valóság átélése gyakran elrettentő az emberek számára. Lásd: földrengések, klímaváltozások, vulkánkitörések, pusztító viharok, cunamik, hurrikánok, tornádók, tűzvészek, árvizek, járványok és háborúink. E félelmet keltő földi valóság – olykor szinte téboly! – általában „nem kompatibilis” az életjelenségekkel. Az élettelen sokkal nagyobb arányban van jelen a világmindenségben: a pusztulás, a regresszió domináns erőnek tűnik. Ezzel szegezzük szembe pajzsként az emberiség kultúráját. Amit az ember évezredeken át – megmaradása végett! – védelem gyanánt hozott létre: megteremtette anyagi és szellemi javait. A barlanglakásoktól, a viskók világától a palotákig. A nyomorúságos falvaktól a metropoliszok modern életminőségéig, a felhőkarcolókig. A vallási hiedelmektől, a kuruzslástól a gyarapodó tudományos eredményekig. A primitív képalkotástól a magas rendű művészetekig, az igényes irodalomig. A tudományos-technikai civilizációt is bevetve: a rabszolgaságtól a demokráciák jogállamáig.

– Műveiben gyakran utal mindezekre, különösen lírai eposzaiban, az Égi kupolánk, a Föld! Föld! – vesztőhelyünk és a Mentsétek meg… című gigantikus költeményeiben.

– Valóban. Kritikusaim egyként megállapították, hogy az emberiség történetének, változó életérzései világának e progresszív vonulata fejeződik ki életművemben. Emez életérzések nyernek kifejezést lírámban, lírai eposzaimban, nyertek megfogalmazást esszéimben, drámáimban. A carpe diem életszemléletétől a „félrevert harangokig”. Nietsche mondta: „A művészet révén a valóság tébolya elviselhetőbb az emberiség számára.” Ez nekem és többek között Márai Sándornak, valamint Juhász Ferencnek, akit „újhumanistának” neveznék, akivel kétszer találkozhattam életemben, amikor gondolatokat cseréltünk, a vezérfonalunk volt és maradt. Miközben eszmei küzdelmet vívtunk a regresszióval, a mindenkor jelen lévő és haladó értékeinket lezüllesztő fizikai, technikai, társadalmi, szellemi áramlatokkal, törekvésekkel. Mert észlelhetően tapasztalati tény: az utóbbi időben devalválódott és ferdült eszményi nemzettudatunk – amely persze nem azonos a nacionalizmus mérgével! – miközben satnyul hazafias érzésvilágunk.

Hazaszeretetem szinte fájdalmas

– Költői elnémulásának 23 éve ellenére megmaradt önben a törekvés a művészi értékteremtés iránt. Kitűnik ez Szatmári-Nagy Anikó Búzás Huba költői élete című kiváló életrajzából, amit a budapesti Napkút Kiadó jelentetett meg pár éve. De mit jelent e célratörő törekvése a gyakorlatban?

– Az értékteremtés valamely létrehozott mű kiemelkedő fontosságát jelenti az emberiség szellemi hasznára, esetleg kisebb közösségei számára. Az értékképzés tekintetében meghatározónak tartom a műalkotás formai kidolgozottságának magas színvonalát. Emellett, irodalmi alkotásokról lévén szó, mindenkor célom volt az is, hogy megőrizzem és gazdagítsam irodalmi nyelvünket: európaibbá váljunk, de magyarok maradjunk. Egyetemes értékeink az irodalomban is a szabadság és a szolidaritás, valamint a helytállás ezekért. Hazaszeretetem szinte fájdalmas: nem melldöngető, de büszke, nem kirekesztő, de féltő. Részvéttel szeretem szánandó hazámat, népemet, mert tudom: megcsonkult, s továbbra is törékeny, veszendő! Miközben nincsenek kétségeim: minden földlakó elsősorban az univerzum polgára, másodsorban e Föld lakója, harmadsorban Európa szellemi ivadéka. „Csak” mindezek függvényében vagyok s lehetek magyar, népem alkotóművésze, izgalmas anyanyelvünk csecsszopója, egyben művelője. Viszont műveim szemléleti, nyelvi formáira e nemzettudat ütötte és üti rá pecsétjét. Ennek szellemi égisze alatt írtam az utóbbi évek könyvdrámáit: a Janus Pannonius és a Balassi Bálint lélekvándorlása című drámai műveket. Nemzettudatom hiányában meg se foganhattak volna agyamban.

– Vagyis líra, epika, esszék és dráma: minden műnem és számos műfaj. Céltudatosan?

– Nem, dehogy! Tudatalattimban talán régtől és ekként munkáltak, de tudatosan, előre megtervezni, elhatározni e módon egy alkotói életpályát lehetetlen.

– Janus Pannonius és Balassi Bálint, egykori humanistáink, Európa-hírű lírikusaink teremtették meg irodalmunkat, rakták le költészetünk alapjait. Janus Pannonius ugyan még latinul írt, de Balassi korára már, egy évszázaddal később, oly magas kultúrszintre emelkedett, oly mértékben csiszolttá nemesedett a magyar nyelv, hogy alkalmassá vált világirodalmi rangú alkotások létrehozására. Nem lehet véletlen, hogy ön, a nem könnyű életsorsú, XXI. századi költőnk épp ezen legkorábban élt lírikusaink tragikus élettörténetét választotta drámai művei témájául.

– Valóban nem véletlen. A már vázolt magyarságtudatom indíttatására, drámahőseim életének és egyben történelmünk tragikus eseményeinek megelevenített bemutatására vállalkozva vágtam bele e drámakötetek megírásába. Az előbbi tavaly, az utóbbi idén jelent meg a Cédrus Művészeti Alapítvány jóvoltából úgynevezett könyvdráma formájában. Mert e történelmi személyiségek nemcsak koruk jelentős humanistái voltak, emberközpontú gondolkodásmódunk propagálói, akik progresszív eszmeiségükkel élen jártak az akkori Európában, hanem oly lírikusaink is, akik nyelvünk művelésével irodalmunk további fejlődésének ágyaztak meg a XV. és a XVI. században. Nélkülük nem következhetett volna harmadikként törekvéseik folytatója, a XVII. század, a barokk kor ugyancsak európai rangú nagy magyar költője, a szintén tragikus sorsú Zrínyi Miklós.

– Lektorai, kritikusai elismeréssel szóltak Janus Pannonius drámájáról, és szólnak Balassi Bálint lélekvándorlása című alkotásáról, olvasói pedig érdekfeszítőnek tartják ez utóbbi történetét is. Ahogyan önt ismerem, talán megvan már az elképzelése a következő műve témájáról. Csak nem Zrínyi Miklós, a költő tragikus sorsát választja?

– Nem lehet más. A drámák folytatódtak…

A dráma-triász

– Netán e harmadik drámával az előző kettő trilógiát alkothatna?

– Sajnálatomra a három drámakötetet együtt sem nevezhetem műfajilag trilógiának. Magyarázatul: harmadikként ugyan nem következhet más költészetünk drámahősei sorában, mint Zrínyi, hisz történetileg és irodalomtörténetileg valóban és csakis Zrínyi Miklós, egy újabb tragikus személyiség életsorsa zárhatná vagy tetőzhetné be az úgynevezett dráma-triászomat. Ám azért folyamodom e szerényebb, egyébként általam konstruált műfaji fogalom-meghatározáshoz, mert a történeti eseményekben részt vett személyiségek egymáshoz kapcsolódása csekély mértékű. Viszont dráma-triásznak joggal nevezhető lesz a három könyvdráma együtt, mert nemcsak a három, szorosan egymást követő évszázad legzseniálisabb magyar költő-egyénisége alkotja drámahőseim sorát, de küzdelmeik és sorsuk tragikussága, valamint irodalmi és közéleti törekvéseik azonos irányultsága is egyenesen kínálja számunkra életük dráma-triászba foglalását.

– Tudjuk, hogy a drámaírásnak elméletileg szabatosan meghatározott törvényszerűségei vannak, amelyeket Arisztotelésztől Lessingen át Hevesi Sándorig vagy még tovább zseniális gondolkodók írásaiból merítünk. Elmondaná, hogy e drámái megalkotásakor mely ismert vezérelveiket találta követésre méltónak?

– Valamennyit. A drámaelmélet e nagyjainak vonatkozó tudományos fejtegetéseit, munkáit ismerem. Ennélfogva az általuk lefektetett elvek, vagy még pontosabban a legszakavatottabb drámaírók, Aiszkhülosz, Euripidész, Szophoklész, Moliére, Shakespeare, Racine, Ibsen, Bertolt Brecht, Csehov, Pirandello, Lope de Vega, Strindberg és mások munkái nyomán megállapított törvényszerűségek kereteit áthágni nem tartom tanácsosnak. Más kérdés, hogy sose voltam a szabályok szolgai követője. A felsoroltak se. A gyakorlati alkalmazások során mindig engedélyeztem magamnak annyi alkotói szabadságot, amennyi lehetővé tette a szabálykeretek szükséges tágítását. Egyébként három nagy követelményt támasztottam drámáimmal szemben. Az első: legyen érdekes a mű, azaz a történet cselekményes! A végkifejlet robbanjon, hogy az olvasó, a néző eljuthasson a katarzis állapotába. A másik: a történet történelmi, a szereplők lélektani és nyelvi hitelessége. Ez utóbbi kapcsán engedményeket kényszerültem tenni a mai befogadó számára a korabeli nyelvhasználat érthetővé tételével. Végül a harmadik: a játszhatóság. A darab alkalmazkodjék egyfelől a színpad feltételeihez, másfelől a szöveg dramaturgiailag egyszerűsíthető, élénkíthető, könnyedén mondható legyen kevesebb monológ, több dialóg révén.

– E drámák miképpen szólnak a ma emberéhez?

– Közvetve. Áttételesen. Nem arra törekedtem, hogy okulásul tandrámákat írjak. Ennek ellenére, s ez nem meglepő, történelmünk korábbi évszázadainak emberei hasonló magánéleti és közéleti problémákkal küszködtek, mint a ma élők. Ekként bizonyos tanulságokat hordoznak tetteik. Eszméik közül a nemzeti eszme akkortájt ugyancsak hangsúlyos volt, hiszen akkoriban alakult ki a mai értelemben vett magyar nemzet, s ebből következően a nemzet egyesítésének vágya dominált.

– A nemzet egyesítésének érdekében próbált tenni Báthory István, Erdély kimagasló fejedelme is. A Balassi-drámában különösen karakteressé formált az alakja.

– Érthető. Mohács után három részre szakadt az ország. A Kárpát-medence középső részét a török uralta, hódoltságnak nevezték. A nyugati, északnyugati országrészben, az úgynevezett Magyar Királyság területén Habsburg fennhatóság érvényesült, lévén a Német-római Birodalom császára egyben magyar király volt. A részben önálló Erdély pedig a török szultánok vazallusállama volt. Ugyanakkor Báthory, történelmünk legnagyobb személyiségeinek egyike, mihelyt lengyel királlyá és litván nagyfejedelemmé választották, lerázta magáról a török hatalom befolyását. Akkoriban megvalósíthatónak látszott a magyar–lengyel perszonálunió.

– Mi lesz a dráma-triász harmadik kötetének címe?

– A történet a Zrínyi Miklós háborúi címet fogja viselni. Az anyaggyűjtést befejeztem, a történelmi adatokat rendszereztem, elemeztem, az ellentmondások nyomán a szükséges döntéseket meghoztam. Írom a dráma első felvonását. A kötet kiadását jövő januárra időzíthetjük. Akit érdekelnek irodalmunk kezdetei, történelmünk XV., XVI., XVII. évszázadának izgalmas eseményei, remélhetően örömét találja majd e megelevenített történések olvastán, mert közvetlenül átélheti történelmi alakjaink küzdelmes sorsát. Bízom benne, hogy két hónap múlva mind a budapesti, mind a veszprémi ünnepi könyvhetek könyvsátrainál olvasóimmal személyesen találkozhatom!

Praznovszky Mihály irodalomtörténész, kandidátus – a kötet egyik lektora – többek között ezt írja Búzás Huba Balassi Bálint lélekvándorlása című drámájáról:

„Tökéletes drámai anyag. Hiszen a dráma lényege: személyiségek állandó küzdelme, akaratlan és szándékos félreértések, olykor a végsőkig eljutó összecsapások, árulások s mindenekelőtt szerelem, beteljesült és beteljesíthetetlen. Mindez jelen van Búzás Huba drámájában… Búzás Huba derekasan megküzdött a kor nyelvével, elkerülte a csapdát: olyan archaizálást véghez vinni, amilyen tán nem is volt, elkerülni a nyelv azon változatát, amit ma már az olvasó (néző) egyáltalán nem értene meg… Búzás Huba drámája kivételesen jó olvasmány… Bemutatására pedig ott vannak az ideális játszó helyszínek, mint például Esztergom vagy a Gyulai Várjátékok.”

A Balassi Bálint lélekvándorlása című drámát a budapesti Cédrus Művészeti Alapítvány adta ki támogatók segítségével, a borítón Hegyeshalmi László grafikájával.

A Búzás Huba költővel, íróval készült korábbi interjúnk itt olvasható.

Fotók: a szerző