SZUBJEKTÍV – Nem vagyok én terrorista!

Veszprémben járt Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke. A Megyei Jogú Városok Szövetsége közgyűlésének vendégeként érkezett, jelenlétével mintegy demonstrálva, hogy a választásokhoz közeledve Veszprém fontos, sőt, egyre fontosabb. Végtére is időközi választáson itt bukott meg a kétharmados többség, jó lesz odafigyelni. Talán a végletekig eltúlzott biztonsági intézkedéseket is ez indokolta?

Fülhallgatós biztonsági emberek mindenütt, elektronikus kapu, mint a reptereken. Akinél becsipogott, azt diszkréten végigtapogatták. Minden kulcsot, elektronikus eszközt egy kis kosárba kellett kirámolni, de a teljesség kedvéért a táskámba is belepillantottak. Tiszta szerencse, hogy a svájci kisbicskámat kitettem indulás előtt. A kamerákat, laptopokat, telefonokat bekapcsoltatták – talán azért, hogy meggyőződhessenek a biztonságiak, tényleg azok, amiknek látszanak. Bent kordonok, a sajtómunkások csak azokon belül maradva és a teremnek csak az egyik bejárati ajtaján át juthattak el az utolsó széksorban kijelölt, a terem többi részétől fizikailag elszeparált helyükig.

(Eszembe jutott egy régi emlék. Thaksin Shinawatra 2001 és 2006 között volt Thaiföld miniszterelnöke. Épp Bangkokban jártam a nagy madárinfluenza-para idején. A háziasszonyom szólt, hogy a királyi palota előtti téren hatalmas „csirkeparti” lesz a félelmek eloszlatására. Naná, hogy ott volt a helyem. Több tízezer önfeledten szórakozó ember, kifőzdék, műsorok – lépni nem lehetett. A VIP-színpad lépcsőjén álló szervezőnek megmutattam az újságíró igazolványomat. Jurnalist? Hungary? – mosolygott szélesen, és mire észbe kaptam, már vezetett is fölfelé, hogy nagy büszkén bemutasson a meghívott potentátoknak. Kissé kínosan éreztem magam, hisz egyáltalán nem voltam az alkalomhoz illően öltözve, de őket ez láthatólag nem zavarta. Miközben a baromfitenyésztők szövetségének elnökével beszélgettem, megérkezett Shinawatra is. Karnyújtásnyira állt meg tőlem. Szemmel láthatólag idegen voltam, mindenki számára ismeretlen. Mégse próbáltak tőle távol tartani.)

A sajtónyilvános megnyitó után néhány naiv kollégával fagyoskodva ácsorogtunk a városháza előtt, remélve, hogy legalább egy közeli képet össze tudunk hozni, amint Orbán Viktor kilép az épületből. Ám a fülhallgatós emberek – jó sokan voltak – senkit nem engedtek a bejárat közelébe, viszont a stáb egy kézi kamerával felszerelkezett tagja gondosan végigpásztázott rajtunk többször is. Most már ott vagyunk a kormány videóarchívumában, ráadásul teljesen hiábavalón hagytuk magunkat lefilmezni. A fekete kisbusz ugyanis szorosan a bejárat elé gurult, a miniszterelnököt beszállni se láttuk, úgy hagyta el az Óváros teret.

Azóta se fér a fejembe, hogy potenciális terroristának (merénylőnek?) néztek bennünket. Sajtósokat, akiknek előzetesen regisztrálniuk kellett, vagyis pontosan lehetett tudni, hogy ki kicsoda és honnan jött. Ha nem tételeznek fel rossz szándékot rólunk, elég lett volna a személyazonosságunkat leellenőrizni. Mégis mit kerestek? Fegyvert? Kést? Kézigránátot? Pont nálunk?! Igaz, városházi hírek szerint a dolgozók se voltak kivételek. Reggel a munkahelyükre megérkezve ugyanúgy átestek a biztonsági vizsgálaton, és a látogatás idején nem hagyhatták el az irodáikat. Ügyfeleket nem fogadhattak, civileknek tilos volt a belépés. Az alkalmazottak csak akkor kezdtek lassacskán kifelé szállingózni, hogy megebédeljenek valahol, amikor a miniszterelnöki konvoj elvonult. Hazafelé baktatva láttam, amint az Ostromlépcsőhöz vezető kis zsákutcából éppen kifelé tolatott a készenléti rendőrség kocsija. Nem éreztem tőle jól magam.