SZUBJEKTÍV – Hajrá, Veszprém!

Idén ünnepli negyvenedik születésnapját a CSAPAT. Majdnem egyidősek vagyunk. A szerelem mindenesetre elég hamar kezdődött. Talán ötéves lehettem, amikor először szurkoltam a fiúknak a Kádár utcai betonos pályán, majd szurkoltam a Felszabadulás úti kinti pályán, a Március 15. utcai tornateremben s most az arénában. Négy évtized, megannyi feledhetetlen emlék. Még élőben láthattam, amikor Horváth Gabi fejjel akarta bevenni az ellenfél kapuját vagy Gyuresz szinte háttal lőtt átlövésgólt. Emlékszem Éles góljaira, amikor 360 fokot fordult a levegőben, vagy amikor Sterbik Árpi kivédte a Chambery szemét.

Öt olyan emléket osztanék meg, amit sohasem fogok elfelejteni.

Már nagyon vártuk, hogy visszavágjunk a Milbertshofennek, s nemcsak a németeknek, hanem a nagyképű orosznak, Melnyiknek. Ő volt az, aki a városi pletykák szerint – míg nálunk volt edző – eladta magát és a döntőt a németeknek 1991-ben. Egy évet kellett várni a bosszúra. Nemesre sikeredett. Akkoriban a Fűzfa utcában laktunk, két percre a csarnoktól. Normális esetben az ember csak lesétál a meccsre pár perccel a kezdés előtt. Normális esetben. Aznap reggel hatkor ott toporogtam a zárt ajtóknál, mezben, szendvicsekkel. Nyolckor, amikor a kapu nyílt, már telt ház volt, s ha jól emlékszem, volt még 4–5 óra a kezdésig. Tíz gólt vertünk Melnyikékre, a visszavágó Németországban már formalitás volt csupán.

1995 januárjában már nemcsak mint szurkoló, hanem mint újságíró is utaztam Zágrábba. Akkor épp nem voltak lövöldözések az országban, de az úton mindenhol a délszláv háború nyomaival találkoztunk. Félelmetes volt a 12 ezres aréna, a rengeteg katonaviselt horvát, akik nagyon ki voltak éhezve a sikerre. Meg is kapták. Sima 30–18 volt oda. Nekem a vereség ellenére extra kalandokban is volt részem, hiszen a háború miatt nem volt telefon-összeköttetés a csarnokban, így a meccs után a postáról diktáltam be a tudósítást az újságnak. Az már csak hab a tortán, hogy a szurkolói busz betört szélvédővel jött haza a januári hidegben.

Az első BL- (akkor még BEK-) döntő visszavágójára Magdeburgba kellett utazni. A meccs előtt a parkolóban aludtunk a kocsiban, mert az éjszakát átutazva hajnalban értünk a német városba. Utána sörözés a helyi szurkolókkal, egymás arcát festettük ki, s bár elúszott a döntő, hatalmas élmény volt.

Az egész országot megrendítette az a februári hajnal, amikor Madárka elrepült. Marian Cozmát és az egész várost szíven szúrták akkor. Öcsém, unokatestvérem és több barátom is ott szórakozott a Skorpióban azon az estén. Ott voltak, próbáltak segíteni, de hiába. Egy héttel később végigbőgtük a Leon elleni meccset. Továbbmentünk, de kit érdekelt?

A kölni emlékeim közül a 2014-est írom ide (nem mintha a tavalyi mínusz 9 nem lett volna nagy élmény, bár másképp). Először a Final 4-ban, óriási hangulat, egy félidőn át a dobot is verhettem, mert a dobost nem engedték a rendezők vissza a túlzsúfolt szektorba. Bár negyedikek lettünk, de ott voltunk, megmutattuk magunkat, s visszajöttünk még kétszer.

Az elmúlt negyven évben megannyi játékos megfordult a csapatnál, sokukkal a mai napig baráti a viszony. Sosem felejtem el a Tisza-túrákat Sivárral, Peróval vagy Zsigával. Vagy említhetném a nagy beszélgetéseket Zsenyával az öcsémnél. A legkedvesebb eset pedig 2008 júniusában történt. Andris fiam akkor lett hétéves. Mindig korán kelő volt és szeretett az udvaron kézizni. Aznap reggel is dobtuk egymásnak a labdát, amikor lefékezett egy kocsi a ház előtt, s kiszállt kisfiam kedvence, Iváncsik Gergő. Az volt az ajándék, hogy Gergő eljött pár percre dobálni vele. A nap végén Andris csak annyit mondott: „Apa, ez volt életem legjobb szülinapja.”

Köszönöm a rengeteg élményt, köszönöm a CSAPAT-nak, s mindenekelőtt Csaba bácsinak is, aki nélkül nem lenne kézilabda Veszprémben. Hajrá, Építők! Hajrá, Veszprém!

Kész Zoltán