SZUBJEKTÍV – Az utolsó nyílvessző

A kilencvenes évek közepén a Veszprémi Vasárnapban jeles tollforgatók osztották meg gondolataikat az olvasókkal. Szinte heti rendszerességgel publikált a lapban Papodi Éva is, aki a regnáló helyi hatalmat ostorozta írásaival egészen sajátos stílusban.

Természetesen „nyomozás” kezdődött, hogy ki lehet a tollát sokszor vitriolba mártó szerző, aki ráadásul nő. Mert hogy addig soha sem hallottak róla. Akkor nem volt egyszerű kideríteni, hiszen a kézirat írógépen készült, és egyik kézből a másikba adva került a főszerkesztőhöz, majd az olvasó- és tördelőszerkesztőhöz, végül az ólomszedőgép irattartójára.

Ma baráti kapcsolatok, szívességek révén az IP-cím megszerzésével minden sokkal egyszerűbb. Ha parancs van rá, akár egy kattintással megtudható, ki az a Robin Hood, vagy Zorro néven író valaki. Persze „gerébek” mindig voltak, vannak és lesznek is. A jól informáltak akkor és most is vitték, viszik a híreket a kíváncsiaknak. Egyszerűbben fogalmazva: ma nehezebb inkognitóban maradni, mint amikor még gyerekcipőben járt a számítógép használata. Természetesen szakmán belül mindenki tudta, hogy kicsoda Papodi Éva, és amikor a lap munkatársai megkérdezték tőle, hogy mit válaszoljanak, ha róla érdeklődnek, nevetve azt felelte: „mondjátok, hogy egy nagymellű, hosszú combú, szőke, pesti nő.”

Nos, ő volt dr. Horváth Balázs, a rendszerváltás utáni első belügyminiszter, több ciklusban országgyűlési képviselő, aki – amikor megunta az utána való kutakodást – felfedte a nagy titkot.

Kíváncsi voltam, hogy majd negyedszázaddal később miként működik mindez, és nem ért meglepetés. Most is hasonlóan nyomoznak azok, akikről szólnak a történetek – és nem az a fontos, hogy igaz-e, ami megjelent róluk, hanem, hogy ki írta. A válaszok, a kommentek, a reagálások gyengére, semmilyenre sikeredtek. A tényekre nem volt érv, vagy hiteles válasz. Csak annyi, hogy felkészületlen, tájékozatlan vagyok.

Minden más lehetnék, csak ezek nem. Hiszen már az első labdapattintásnál ott voltam, és a klub kötelékében dolgozhattam harmincnyolc évig, ebből húsz esztendőt sajtóreferensként. Nagyjából hatszáz meccsét közvetítettem a csapatnak. Beutazhattam velük az országot és fél Európát. Vagyis minden a szemem előtt történt.

Talán négy–öt nagyobb terjedelmű írás jelent meg itt, a Veszprém Kukacon Zorro és/vagy Robin Hood aláírással. Elsősorban a veszprémi férfi kézilabdázásról. Ennek több oka is van. Főleg az, hogy az elmúlt hat évben alapos változásokon ment keresztül az ország legeredményesebb, legsikeresebb férfi klubja.

Ezért kötelességemnek éreztem, hogy ne menjek el szó nélkül a változások mellett, hiszen született jó néhány gyalázatos, gusztustalan, erkölcstelen döntés is – amelyek ahhoz vezettek, hogy jelen pillanatban Veszprémnek nincs köze a nevét viselő klubhoz, csapathoz. Csak annyi, hogy az önkormányzat támogatja és többször kisegítette őket. Ráadásul ezt az egyesületet tavaly nyáron meg kellett menteni, hogy ma is létezzen és esetleg végre egyszer Bajnokok Ligája győzelmet szerezzen, mindannyiunk örömére, boldogságára. Igaz, szombaton még a legjobb nyolc közé jutásért is vért kell izzadni, és lehet, hogy még az is kevés lesz.

Aki eddig nyíltan a szemembe mondta, hogy „felismertelek a stílusodról, te vagy a művésznéven író”, az előtt sohasem tagadtam le, hogy én vagyok. A vacillálóknak azonban nem segítettem. Volt vicces megközelítés is. A sportág egyik korábbi ikonja egyik este azt kérdezte a telefonban: „Alszol már, Robin? Ki kapja a következő nyílvesszőt?”

A zorrós, robin hoodos aláírásoknak ezennel vége. Tell Vilmosra, tüzes íjászra sem érdemes váltani. Nem gondolom, hogy az IP-cím megkérdezése alapján derült ki, hogy ki írta ezeket a dolgozatokat, hiszen annak kiadását a tartalmak egyáltalán nem indokolták. Inkább napjaink mindenkori „gerébjére” gondolok sikeres „lebuktatásomban”, amelynek egyik sajátos konzekvenciája, hogy a frissen kinevezett vezérigazgató, Sevinger Zsolt, a klubigazgató, Eklemovics Nikola és a nyilvánvalóan parancsot teljesítő sajtófőnök, Domján Péter nem veszik fel a telefont a sikeres nyomozás óta. Utóbbi azért írásban még válaszol.

A kommunikációs tilalom másokra is vonatkozik az Építőknél, a modern, nyitott, európai klubnál. De vajon mi lesz a következő retorzió: nem kapok akkreditációt a mérkőzésekre, mert elmondom, leírom a véleményemet újságíróként, amit nem sokan tettek meg az elmúlt hat évben? Ennél a klubnál is megsértődnek, ha tényeket, érveket és valós kérdéseket kapnak az illetékesek – és persze semmire sincs válasz.

Egyébként egyszer már kitiltott a klub az arénából. Két éve, 2016. május 14-én a Pick Szeged elleni rangadótól akartak újságíróként távol tartani. Ez volt az első elektronikus levél lényege. A kevéssel később érkező másodikban jegyvásárlást ajánlottak az összecsapásra, amit nem fogadtam el.

Ahogy mondják: az internet nem felejt! Ezt a nyílvesszőt egyszer azért még kilövöm valamikor. Mostantól viszont újra azon a néven írok, amin már negyvenkét éve. Talán az újraválasztott főtitkár úr is megnyugszik majd ettől.

Donát Tamás