SZERETLEK, VESZPRÉM! – Állati gané és mindenféle motskosság

Néha tanulságos visszatekinteni a múltba. A város közrendjének érdekében történt újításokat a lakosság sokszor elutasította, miközben mégis a városi szervezetektől várta a megoldást. Ismerős? Hogy a világ nem változik? Hogyne változna, hiszen ma már nem hajtja ki senki a lovait a várhegyre legeltetni…

Ne gondoljuk azt, hogy új keletű a köztisztaság kérdése egy város életében. Nem is hinnénk, mennyi és milyen sokrétű problémával kellett szembenéznie annak, aki a város rendjéért próbált tenni és kiállni. Amikor a házak 90 százaléka szalmával vagy náddal fedett volt, szinte mindennaposak voltak a nyitott kéményű konyhák miatti tüzek.

Amikor tehenek kószáltak a városban

Számos vízfolyás szabdalta tele árkokkal a várost, amiket vagy fel kellett tölteni, vagy hidakkal kellett átívelni. Gondot okozott az egyenetlen, sziklás, gödrös, árkos talaj, melyet feltöltéssel, sziklatöréssel, kőrakásokkal próbáltak egyenletesebbé varázsolni. A rossz közegészségügyi állapotokra utalnak a kutatások, amelyek arról tanúskodnak, hogy az 1700-as évek táján az ólakat kivezették az utcákra vagy az ablakok alá, a városban szabadon kószáltak az állatok, főként szarvasmarhák. A várőrség lovainak a Várhegyen történő legeltetése számtalan konfliktus forrása a korabeli dokumentumok tanúsága szerint. Megoldásra váró probléma volt a hulladék, az emberi és állati eredetű fekália megsemmisítése, eltüntetése.

Megbotozták a szemetelőt

Mindezeket a problémákat Padányi Bíró Márton veszprémi püspök 1745-ben hozott rendelkezése foglalta össze a város rendje és tisztasága érdekében. Bár mai szemmel a javaslatai egyértelműen a városlakók érdekeinek védelmét szolgálták, roppant népszerűtlen volt a tizenhárom pontban előterjesztett városi Házirend. Tiltotta a szemét lerakását az utakra, a Vár oldalára, sőt azt is, hogy valaki a saját portájáról engedje ki az állati ganét és bármiféle motskosságot. Elrendelte a házak előtt az utcafront tisztán tartását, és olyan felületkialakítást írt elő, hogy az alkalmas legyen a gyalogos közlekedésre. Akik nem tartották be a Házirendet, azokat pénzbüntetéssel vagy botütéssel sújtották.

A városi rend érdekében tett intézkedések – ahogy említettük – nem voltak népszerűek. Hosszú, nehézkes folyamat az emberek gondolkodásmódjának megváltoztatása. A korabeli forrásokat böngészve érdekes: mindvégig arra helyezték a hangsúlyt, hogy belülről fakadjon a rend, a tisztaság kialakításának és megőrzésének igénye.

Bűzös lakások, mocskos utcák

„Aki megőrzi testét és környezetét a piszoktól, az sokkal nehezebben fogja lelkét is bűnnel szennyezni.” – olvashatjuk az 1905-ös Veszprémvármegye független vármegyei lap hasábjain. Ez a felháborodott vezércikk tesz említést arról, hogy a házak nyitott ablakaiból milyen penészes bűz árad, tenyérnyi köpetek lepik el az aszfaltot, és olyan undort keltő látvány fogad egyes utcákban, hogy „leírni a jó érzés tiltja”. A cikk írója felveti ugyan a rend és a tisztaság érdekében felállított közintézmények felelősségét, de alapvetően a veszprémiek rendszeretetét hiányolja. Vagyis inkább azt, hogy a rendet a többség nem azért teremti, mert belső igénye van rá, hanem azért, hogy az idegenek meg ne szólják őket, vagy mert tartanak a szankcióktól.

A gödrökben patkányok dagonyáztak

A háborús időszakokban csendesebbek a lapok a témában. Az 1950-es évektől kerül elő ismét többször a köztisztaság kérdése. Ekkor inkább a közszolgáltatók munkájának bírálatára terelődik a hangsúly. A veszprémiek elégedetlenek voltak a belváros söprésével, mert az „csak a port veri fel, és nincs köze a tisztán tartáshoz”. Jogosan adtak hangot felháborodásuknak, amikor három hónapig nem volt szemétszállítás, holott díjat is fizettek érte. Az agyaggal felhordott járdákon bosszantó volt dagonyázni, a régi lejárók temetetlen gödreiben patkányok tanyáztak.

1959-ben érkeztek a lezárható kukák

A legnagyobb problémát az ötvenes években az okozta, hogy a járdák és mellékutak nagy része földút volt. Ha esett az eső, sár volt, ha a szél fújt, felkapta és széthordta a port. A porfelhők ellen rendszeresen öntözték az utakat, de ez nem oldotta meg a problémákat. Az 1959-es év újdonsága a lezárható tetejű szemetesek megjelenése volt. A város köztisztasági hivatala szabványos edényeket szerzett be. Állami hivatalok és magánházak is kaptak hulladékgyűjtőket, és elkezdték a tisztaság ellenőrzését a vállalatok telephelyein, valamint városszerte a patkányirtást is.

Bonyhádi Szilvia

Forrás:

Hungler József: Veszprém településtörténete, Veszprém, 1988. p. 154-160.

Veszprémvármegye, 1905. október 22. (p. 1-2), Néhány szó a köztisztaságról

Veszprém Megyei Népújság, 1954. április 18. (p. 3), Alaposabb köztisztaságot

Veszprém megyei Népújság, 1954. március 7. (p. 5)

Közép-dunántúli Napló, 1959. április 10. (p.5)