SZENVEDÉLY – Vörös Eszter, a bandoneon  királynője

Vörös Eszter szép, tehetséges, szenvedélyes, és olyat tud, amit nemcsak Magyarországon, de Európában is kevesen: bandoneonozik. Hogy nem tudják, mi az a bandoneon? Jöjjenek és nézzék, hallgassák meg az Óváros téren péntek este nyolckor a Rozé, Rizling és Jazz Napokon! Kiváló alkalom jelzőim ellenőrzésére, és persze arra is, hogy újabb veszprémi hírességgel találkozzanak. Vörös Eszter másik szenvedélye a videózás, Gabriel García Márquez Nobel-díjas íróról forgatott filmjét vágja éppen a Balaton partján.

Esztert gyermekkora óta ismerem, elfogult vagyok vele, ez az írás sem lesz az a klasszikus interjú, amit az újságíróiskolákban tanítanak, mégis azt remélem, mire az olvasó az anyag végére ér, legalább annyira elfogult lesz, mint én.

Szóval, aki rákeres a neten Vörös Eszterre, annak először egy színésznőt, majd egy képzőművészt dob ki a kereső program. Ha leszűkítjük, hogy Vörös Eszter újságíró, akkor valamilyen divatmagazin munkatársa kerül elénk, de ezután már a mi Eszterünk netes bemutatkozása következik. A honlap tökéletesen jellemzi tulajdonosát: elegáns, visszafogott. Kiderül az oldalról, hogy Eszter zenész és videós, ám aki alaposan átnézi az összefoglalót, egyértelműen láthatja: szenvedélyes ember, aki egész lényével átadja magát annak, amit csinál. Könnyű ilyen névvel szenvedélyesnek lenni – bizonyára az sem a véletlen műve, hogy anno tangózni kezdett.

– Egy barátommal láttam 1999-ben Carlos Saura Tangó című filmjét. Teljesen magával ragadott, azt éreztem, ez az én táncom és az én zeném! Másnap reggel a barátom egy utcai oszlopról letépett plakátdarabbal állított be a munkahelyünkre. Rajta egy tangóiskola hirdetésével. Akkoriban Pesten néhány helyen lehetett csak tangózni. Azonnal jelentkeztem. Évekig tanultam még a táncot, s ha külföldön jártam, mindig nálam voltak a tánccipők.

Eszter munkája és szenvedélye szerencsére összefonódott: a közgázon végzett, majd újságíró lett, a National Geographic magyarországi magazinját szerkesztette. Új embereket, új helyszíneket fedezhetett föl – hivatalból.

–  Egyszer hallottam Astor Piazzola egyik felvételét. Bandoneonjátéka elvarázsolt. Ugyanazt éreztem, amit a táncnál: nekem ez kell! Itthon nem találtam tanárt, a netről próbáltam elsajátítani a technikát. Egy srác az eBay-en vett egy régi hangszert, de nem használta, átvettem tőle, azon gyakoroltam.

A bandoneont az 1840-es években azért fejlesztette Heinrich Band német hangszerkészítő, hogy azokban a templomokban is kísérhessék a hívők énekét, ahol nem volt orgona. Utazó hangszer kialakítása volt a célja. A doboz alakú hangszer két részből áll, melyeket egy széthúzható-összenyomható légszekrény köt egymással össze, ami fújtatóként működik. Felépítése, használata hasonló a tangóharmonikához, de attól eltérően a bandoneonnak nincs zongoraszerű billentyűzete, ehelyett mindkét oldalán nyomógombok vannak több sorban elhelyezve. Az azonos gombok más hangot adnak, ha nyitják a hangszert és mást, amikor csukják.

– No de hogy került ez a német hangszer a tangó őshazájába, ahol nincs tangózenekar bandoneon nélkül?

–  A legendák úgy tartják, valamelyik dél-amerikai kocsmában elitta a pénzét és fizetségként hagyta ott a hangszert a huszadik század elején egy részeg német matróz, s a helyiek próbálgatták. A második világháborúig Németországban gyártották a bandoneont, onnan vitték szét a világba. A 2000-es évektől készítenek Argentínában is ilyen hangszereket. Megbecsült, értékes darabok. A legjobbak – leginkább a hagyományos, európai hangszerek – hat-nyolcezer eurótól kezdődnek. Tanulni 2-3 ezer euróson is lehet. Engem Franciaországban egy mester azért nem akart tanítani, mert azt mondta, olyan rossz a régi hangszerem, hogy azon nem tudnám mindazt eljátszani, amit ő kérne tőlem. Most egy új, Argentínában készült professzionális, Fischer hangszeren játszom, aminél még mindig van jobb…

Eszter gyakorolt, órákat vett skype-on, külföldön kurzusokra járt világhírű oktatókhoz, kitartása és tehetsége eredményeként bandoneonozott már Párizsban, Dél-Franciaországban, Svájcban és másutt Európában. Föllépett Európa egyik legjobb tangózenekarával: a Hyperion Ensemble-lel, játszott Fischer Iván meghívására a Fesztiválzenekarból alakult vonósnégyessel. Szülővárosában a Rozé, Rizling és Jazz Napokon hallható zenészként.

–   Astor Piazzolla az egyik példaképem, kedvencem. Ő egy olyan új hangot talált: a tangót, a jazzt és a klasszikus zenét ötvözve, amit azóta senki sem. Nagyon szeretem a műveit játszani, egészen más világba röpítenek.  Itthon talán hárman játszunk a hangszeren. A párom, Másik János és Radnai Tamás, akivel együtt kezdtük a Pesti Tangózenekarban sok évvel ezelőtt. Sokféle koncertre kapok meghívást, kórusoktól nagyzenekarokon át jazz zenészekig megkerestek már. Vasárnap például a Margitszigeten a világhírű Erwin Schrott operaénekes estjén leszek szólista, aki a Magyar Állami Operaház együttesével lép fel. Számomra az is végtelenül izgalmas, hogyan lehet jazzt vagy a kortárs zenét megszólaltatni ezen a hangszeren.

Veszprémbe Eszter saját zenekarával jön: zenésztársai valamennyien a klasszikus muzsika irányából kalandoztak e szenvedélyes tánczene felé. Gárdos Éva zongorista, korrepetitor, Selmeczi Gábor a Bécsi Filharmonikusok és a Budapesti Fesztiválzenekar hegedűse, egyben az Alba Regia Szimfonikus Zenekar koncertmestere. György Attila a MÁV Szimfonikusok és az Alba Regia Szimfonikus Zenekar bőgőse, nem mellesleg a jazz szerelmese ahogy Eszter is.

– Amikor előtted tangóznak, te húzod a talpalávalót, hogy bírod megállni táncolás nélkül?

– A zene eltölti egész testem, tökéletesen magával ragad. Azt szokták mondani, akik kívülről látnak, hogy a hangszeremmel én is táncolok De  mostanában szinte jobban szeretem a salsát, mint a tangót.

Ezt talán kolumbiai útjainak köszönheti. Eszter 2013-ban elnyert egy ösztöndíjat, amelyet kulturális újságíróknak írt ki Gabriel García Márquez újságírói alapítványa (FNPI).

–  Három hétig délelőttönként előadásokat hallgattunk, délután az utcán, a klubokban, a bárokban „anyagot” vettünk fel, éjszaka a helyi táncosokat figyeltük. Cartagena, Barranquilla, Aracataca – ez a három város Márquez életének és regényeinek legfontosabb helyszíne. Aki ugyan elhagyta Kolumbiát, Európában és Mexikóvárosban élt, de a lelke örökre szülőföldjén maradt. Annyira rabul ejtett az egész, hogy már hazafelé a repülőn elhatároztam, mindenképpen visszajövök ide kamerával és megmutatom mindenkinek, amit ott láttam. A valóságot, ami nem mindig a boldogság és az életszeretet, illetve Márquez jelenlétét, ahogy én érzékeltem.  A kolumbiaiak gyakran kerülnek a legboldogabb nemzetek listájának élére, de az évtizedek óta tartó polgárháború miatt mindenki tudja, hogy bármikor bármi megváltozhat, rosszabbra fordulhat. Az állandó veszélyek és szegénység megtanította őket minden örömteli pillanat átélésére és megbecsülésére. Egy év múltán itthon igyekeztem összeszedni az úthoz szükséges pénzt, környezetemben már mindenki nekem kereste a szponzorokat.  Rosszul álltam, de adtam magamnak egy utolsó napot, azután azzal vígasztaltam magam, ha nem sikerül, akkor is megpróbáltam mindent… És mint a mesében: egy ismerős hölgy azt válaszolta a telefonba, küldjem azonnal a számlaszámot.  Kaptam tőle fél millió forintot.  Csak úgy.  Mert egyszer valaki anno őt is kisegítette, és akkor megfogadta, ő is segíteni fog majd, ha megteheti. Táncoltam a boldogságtól. Pár hét után  villámcsapásként ért a hír: Márquez meghalt. Újra kellett gondolnom a forgatókönyvet mielőtt útnak indultam. Kint viszont már minden ment magától: a kolumbiaiak kézről-kézre adtak, örömmel fogadtak, rengeteget meséltek. Sok időt töltöttem öccsével, Jaime García Márquezzel, húgaival, Aidával és Lígiával, egyik gyerekkori pajtásával, Señor Joaquín Armentával, és még sok olyan emberrel, aki valamilyen módon kötődött Gabriel García Márquezhez, ahogy ott hívják, Gabóhoz. Tizenháromórányi nyersanyagom van.

–  Mikor lesz kész a film?

–  Szeptemberre szeretném befejezni. Három évig csak nézegettem, keresgéltem, de valamiképp nem állt össze. Úgy éreztem, vissza kell mennem. És így lett. Újra találkoztam Cartagenában barátiammal, köztük Rodrigoval. Rodrigo Rodriguez még 2014-ben írt egy dalt Gaboról, amelyben egy 1972-es parrandát (nagyjából muri, mulatás, amelyen az ottani zenét, a vallenatót játsszák, énekelnek, esznek, isznak, és verseket improvizálnak) mesél el, amelyen fiatal muzsikusként ő is ott volt Gaboval a cartagenai Hotel Caribe-ben. Kamerámmal felvettem, amint kis jegyzetfüzetéből énekelte ezt a vallenato dalt az akkor már elhunyt Gabo emlékére. Én mindezt végig kameráztam. Ott, akkor már tudtam, mi köré szervezem a filmem. Fantasztikus lenne, ha márciusban a cartagenai filmfesztiválon bemutathatnám!

Dallos Zsuzsa

Gabriel García Márquez (író, újságíró, kiadó és politikai aktivista) 1928. március 6-án Aracatacában, Kolumbiában született. Gyerekkorában nagyszülei nevelték. García Márquez később így emlékezett gyermekkorára: „minden írásomat a nagyszüleimmel töltött idők emléke lengi be”. 1940-től Bogotában tanult a jezsuitáknál. 1945-ben lett újságíró. Az 1962-es Baljós óra című művével hazájában elismerést aratott, de a nemzetközi hírnevet a Száz év magány hozta meg számára. A Biblia után ez az a spanyol nyelvű könyv, amelyből a legtöbb példányt adták el.  1967 óta számtalan nyelvre fordítottak le, és több mint 50 millió példányban adtak el.  1982-ben átvehette érte az irodalmi Nobel-díjat.
A remekművek sora töretlenül folytatódott, ma már mindenütt, így Magyarországon is népes olvasótábor forgatja az író köteteit. Önéletrajzi írásának első részét:  Azért élek, hogy elmeséljem az életemet címmel adta közre a Magvető 2003-ban.