SÖTÉTSÉG – Szennyes a sarokban

Sötétnek látom a jövőt. Tisztán és világosan látom, hogy sötét. Ahogy imbolyog a csupasz körte, árnyéktáncot jár hatalmasnak látszó fejem a hokedli körül. Kicsit szédelgek. Még ekkora magasságban is kijön a tériszonyom.

A szennyes amorf mementóként magasodik a sarokban. Nem emlékszem pontosan, de egy hónapja biztosan nem mosott nálam senki. Enyhe pállott szag lengi körül a rétegesen egymásra hajigált pólók, zoknik, alsógatyák halmazát. El kellett volna takarítani, de már jó ideje nem jön hozzám senki. Harminckét esztendősen megcsömörlöttem az emberektől. Persze először ők tőlem, de ez úgy látszik, ragadós. Kölcsöncsömör.

Akkor kezdődött, amikor beléptem a CÉG-hez. Elképesztően jó ajánlattal csalogattak életem első munkahelyéről, ahol nagyon jól éreztem magunkat, isteni volt a társaság, csak nem kerestem annyit, hogy ezt igazán élvezni tudtam volna. Vagy nem voltam hozzá elég okos. A fazon, aki a játékgyártótól megkísértett, háromszoros bért ígért, plusz jutalék, ha befut a munka. És nem is hazudott. Degeszre kerestem magam, élhettem volna, mint Marci Hevesen, csak időt nem hagytak rá. Kicsavartak, mint egy rongyot, napi 17–18 órát dolgoztam. Ülni a monitor előtt egyre erősebb szemüvegben és találgatni, hogy a tizenéves srácoknak mi a menő… Rita, a barátnőm egy ideig tolerálta, odaköltözött, hónapokon keresztül küzdött, bíztatott. Addig lefoglalta magát, plázákba járt, a pénz nem volt gond, hát vásárolt, vásárolt és vásárolt. Annyi cuccot halmozott fel, hogy az összes beépített szekrényt megtöltöttük. Akkor vettem egy mobil, sátorba való vászontárolót, de amikor abból is kilógott már minden, nem foglalkoztunk többet a dologgal, jó volt a föld is. Aztán megunta ezt is, engem is. Egyre sűrűbben, egyre hosszabb ideig elmaradt, míg végül feladta. Nem volt sírás, nem volt jelenet, könyörgés, ő bejelentette, hogy elmegy, én meg tudomásul vettem. Ennyi.

Iszonyatosan fásult voltam már akkoriban, több hétig fel se fogtam, hogy magamra maradtam. Akkor aztán jött a nagy szabadság élvezésére tett kétségbeesett kísérlet – hol több, hol kevesebb sikerrel. A legegyszerűbb és leggyorsabb (később már az egyetlen) megoldásnak a sarki bár bizonyult. Ott minden kapható, csak pénz kell hozzá. Az meg nem gond. Felszedtem hát néha egy-egy csajt, kifizettem, hazahoztam, és rávettem, hogy ne csak a testi vágyaimat elégítse ki. Morogtak, de eleinte megtették. Mostak is, takarítottak. Aztán már nem. Megjegyzem, eléggé meg is kopasztottak addigra. A CÉG közben befuccsolt, munkahely nincs, a pénzem már fogyóban, csak a rengeteg ruha. Abból viszont dögivel. Volt barátnőmmel hasonló alkatunk miatt minden női cucc jó rám. Itthon úgysem látja senki. Bár a női bugyi elég kényelmetlen. Nem ciki? Hát nem. Nekem már nem.

A körte abbahagyta a lengedezést. Kicsit meglököm. Ahogy így mocorog, könnyebben jönnek a gondolatok.

Lehetne mosni, de nem kell. Ahogy elnézem, még egy hónapig biztos nem. Nem megyek ki a lakásból, a kaját neten rendelem, lerakják az ajtó elé, itt a tetőtérben meg csak én lakom, akár pucéran is kimehetnék… de azt azért nem akarom. Neveltetésem révén van némi szégyenérzetem a saját testem láttán. Hú, az nagy volt, amikor az egyik fizetett barátnőm csengetés után kifutott az ajtóhoz (nagyon éhes volt), hatalmas mellei pedig ringva követték a tehetetlenségi erő törvényeit. Ahogy billegve rohant, látszólag csak azért nem esett el, mert a mellei voltak az ellensúly. A pizzás srác annyira ledöbbent, hogy még pislogni sem tudott. Majd leestem az ágyról, annyira kellett röhögnöm. A pofont csak véletlenül sikerült kikerülnöm, de a vállam, amit eltalált, így is lezsibbadt. Neki valamiért ez nem volt muris. De akkor minek futkározik pucéran?

Állok a hokedlin, szédülök. Nem kell mosni, többé már nem.

Sötétnek látom a jövőt. A jövőmet. Kicsit megszédültem, és ahogy lépnék arrébb, elrepül a hokedli. Messze. Megpróbálom elérni, a lábam óriásira nő, de valahogy mégsem eléggé, homályosan látom, ahogy erőlködve körülfonják a simára ült hokedlit. Magamhoz rántom, de ettől csak messzebbre kerül. Aztán megint mintha rá tudnék lépni… még megfordul bennem, hogy akár vissza is hozhatná valaki. Rita vagy valamelyik nagymellű, vagy valaki, mindegy. A haverok, anyámék. De mindenki csak áll. Lassan megtelik a szoba, annyian vagyunk, hogy elfogy a levegő. Itt van mindenki. Mindenki, aki számít. Mindenki, aki nem. Csak állnak és néznek. Elönt a méreg. Ha ezt tudom, nem ezt a női alsót kapom magamra. De nem szóltak előre. Nem szóltak…

Barátosi András