MŰVÉSZETEK HÁZA – Hiszünk a halál előtti életben

Hiszünk a halál előtti életben címmel a Magyar Nemzeti Galéria, a Műcsarnok, a debreceni MODEM és más helyszínek után Veszprémben mutatkozik be a szombathelyi Irokéz gyűjtemény.

A kiállítás április 21-én, szombaton, 18 órakor nyílik meg a Dubniczay-palotában (Vár u. 29.). A megnyitón köszöntőt mond: Porga Gyula, Veszprém város polgármestere és Hegyeshalmi László, a Művészetek Háza igazgatója. A kiállítást megnyitja Mélyi József művészettörténész, közös zenei performanszot mutat be Ladik Katalin költő, performer és Várnai Gyula képzőművész.

Pados Gábor gyűjteményének története a nyolcvanas évek végére nyúlik vissza, amikor saját generációjának még a rendszerváltás előtt szocializálódott tagjaitól kezdett műveket vásárolni. A gyűjtemény karakterét alapításától fogva meghatározza egyfajta rendszerváltó hangulat, gyűjtői részről pedig az új utakat kereső, flexibilis és nyitott művészi magatartáshoz való vonzódás. A kiállításon látható válogatás egy lehetséges arca a folyamatosan bővülő gyűjteménynek, amely ma több ezer művet tartalmaz.

Az Irokéz gyűjtemény első tíz évének meghatározó darabjai a nem hagyományos médiumokban készült művek. Az elsősorban az Újlak-csoport nevével fémjelezhető műegyüttesben nagy számban találunk olyan új képfajtákat, amelyek a festészet tradicionális keretei közül való kitörési kísérletek az akkori digitális technikák művészi alkalmazásával, az elektronikus zenei szubkultúrák nyomán a remix módszerének vizuális kiterjesztésével, valamint a kétdimenziós képformán való túllépéssel. Ezek a technikák természetesen az újonnan fellépő festőgenerációk művészi gyakorlatára is hatással voltak, ahogy azt a kiállítás számos, abból a korszakból származó festménye is illusztrálja (Ádám Zoltán, Braun András, Korodi János, Szűcs Attila) művei. Az Irokéz gyűjteményezési stratégiája nem állt meg az első generáció műveinek gyűjtésénél, az ezredforduló után fellépő új generációk művei is folyamatosan kerültek és kerülnek be a kollekcióba – továbbra is előnyben részesítve a nem hagyományos médiumokat és a konceptuális megközelítést. A kétezres évek legmegfoghatóbb vezérfonala a gyűjteményben a kritikai hangvételű társadalmi-politikai érdeklődés művészi megnyilvánulásaira irányított fókusz, számos esetben az ironikus, groteszk, olykor persziflázsba hajló alkotásokat (pl. Csáky László, Karácsonyi László, Kis Róka Csaba, Kovách Gergő művei) preferálva.

Ugyancsak a kétezres években fordult a gyűjtő érdeklődése a hatvanas-hetvenes évek neoavantgárd művészete felé, melynek hátterében az experimentális művészet sokáig nem tudatosított folytatólagossága húzódott meg. A rendszerváltás néhány évig kitartó eufóriája és újrakezdő hangulata sokáig elfedte azokat az összefüggéseket és hasonlóságokat, amelyek a két korszak művészete között felfedezhetők. Valójában az Irokéz gyűjtemény két szekvenciája logikus és szerves művészettörténeti viszonyban van egymással, mint ahogy a fiatal művészek számára is meghatározó tapasztalatot jelentett a művészképzést karakteresen alakító neoavantgárd művésztanárok (Szentjóby Tamás, Maurer Dóra) egyetemi jelenléte. A generációk közötti kontinuitás felfedezése meghatározta a gyűjtemény későbbi bővítési stratégiáját, amely tágabb értelmezési keretet biztosított a kortárs művészet konceptuális tendenciáinak. Nem elhanyagolható az sem, hogy a neoavantgárd művészet újrafelfedezése párhuzamosan zajlott a magyar művészet rekontextualizálódási folyamatával, több ponton meg is előzve azt. A gyűjtemény a későbbiekben számos olyan művel gyarapodott (Ladik Katalin, Bak Imre, Hajas Tibor, Tót Endre, a Pécsi Műhely tagjai), amely megelőlegezte az egyre növekvő nemzetközi figyelmet a magyar művészet iránt, és visszaigazolást jelentett a proaktív gyűjtői magatartás számára.

A Dubniczay-palota első emeletén válogatást láthatunk az Irokéz gyűjtemény kortárs műveiből – a kiállítás kurátorai Hegyeshalmi László és Áfrány Gábor – második emeletén pedig Barbár dal címmel a gyűjtemény neoavantgárd műveiből – ennek a kurátora Kürti Emese.