MOBILOZÓK – Szerelmi katasztrófa a buszon

Még el sem hagyjuk Újbudát, máris befejezi a telefonálást az előttem ülő nő a buszon. Hála az égnek! De nincs nekem ekkora szerencsém. Alighogy elhallgat, már csöng is a telefonja. Ismét hívják valahonnan, egy másik buszról vagy autóból, kórházból, mit tudom én, honnan. Parancsolj, beszélgethetünk – válaszolja jó hangosan. Legszívesebben közbeszólnék: nem, nem beszélhet asszonyom, ez nyilvános hely, zavarja a többieket, mondja azt, hogy visszahívja, amint leszállt a buszról.

De nem szólok semmit, hallgatok. Persze, tudom, hogy a mobilt azért találták ki, hogy ne csak otthonról telefonálhassunk, hanem bárhonnan, bármikor, olyan helyről is, ami eszünkbe se jutott volna még húsz évvel ezelőtt. De hát azért mégis, kímélhetnénk egymás idegeit! Pláne a sofőrökét, akik egész nap kénytelenek tűrni ezt a hangzavart, ami a buszokon uralkodik. Mindenki locsog, pofázik. Nyilván mert ingyen van és akkor már miért ne. Vétek lenne befogni a szánkat. A sors kegyéből percek ezreit kapjuk csak úgy, grátisz. Ennek nem lehet ellenállni. De hát nincs ember, aki ennyi percen át értelmesen beszélne!

Emlékeznek rá, volt időszak, amikor lakodalmas zene bömbölt a buszokon, meg idióta műsorvezetők ökörködését voltunk kénytelenek hallgatni. De ez már a múlté. Most éppen a nagy telefonálás korszakát éljük. Mindenki beszél. Mintha csak úgy magában. Nagyon kegyetlen helyzet, pláne este sötétben. Enyhén szólva nem felebaráti. Az emberi jogokra gondolok. Olvasni nem lehet, mert a sofőr lekapcsolja a világítást. Marad a lapítás a sötétben. Vagy a pofázás. Alvásra ilyen kakofóniában gondolni se lehet.

A hátam mögött három üléssel egy idősebb úr részletes használati utasítást ad valamilyen háztartási gép javításához. „A panelban a relé nem kap áramot. A zéner elszállt benne, és lehet, hogy vitte magával a vezérlőtranzisztort is. Nézd meg, hogy milyen számú az alkatrész, keresd, keresd, olyan pici minden benne. Ha megvetted, a forrasztást majd megcsináljuk”­ – ilyenformán magyaráz, de ennél sokkal bonyolultabban. Nem vagyok rá kíváncsi! Egy útitársnő morgolódik is a mellette ülőnek, hogy ő már nem bírja cérnával, ő szól neki, hogy halkabban. Miért kell így ordítani a telefonba?!

A sofőr háta mögött ülő vak lány arról mesél szintén nagy hangerővel valakinek, gondolom a barátjának, mekkora élmény lesz számára egy kiállítás, amire készül és ahol majd kitapinthatja a szobrokat. Ez a téma még érdekel is. Azon kapom magam, hogy szűröm a hangját. Valójában illetéktelenül hallgatok ki egy magánbeszélgetést. Egyet? Legalább húszat.

És akkor egy férfi jajgatni kezd. Szokatlan, hogy férfi hangosan sír nyilvános helyen. Közben szinte kiabál: „Kurva! Kurva vagy!” Úristen, mi lesz ebből? De kínos. „Én egyedül fekszem és egyedül kelek, te meg” – valami ilyesmit mantráz. A hangján érezni némi spiccességet. „Mintha a falnak beszélnék. Ott vagy még? Menj a picsába! Miről pampogsz? Pofa be! Kuss legyen! De kinyílt a csipád! Tudom, hogy az a kurva barátnőd beszélt rá!” – ordít az úr, akit nem is tudom, hogy sajnáljak-e vagy röhögjek rajta. Egyébként ezeket a mondatokat mintha már hallottam volna valahol. „Nem vagyok béna! Megkefélt vagy nem?”

A hangja alapján ötvenes lehet. Egyre jobban belelendül a veszekedésbe. Megszakad a vonal. Újrahívja. Megkímélhetne bennünket legalább a folytatástól. Legszívesebben leszállnék Fehérváron. Vagy odamennék hozzá és megráznám a vállát: „Uram, mi a baj? Megőrült?”

Még egy óra Veszprémig. Nem tudom, mit tehetnék. Bedughatnám például a fülem. Hogy ez eddig nem jutott eszembe!