MIKULÁS – Elveszett illúziók

Szerettem december elején a házak ablakait nézegetni: azok alapján tartottam számon, jó gyerek vagy szófogadatlan lakik azok mögött. Az volt a szokás, hogy a Mikulás-ajándékokat igazolásképp vagy dicsekvésből, kitettük az ablakba. Ma már alig látok piros csomagot vagy figurát kitéve, s ezzel együtt tűnőben az édes illúziók is.

Október közepétől nem szeretek vásárolni: a boltok polcain a sokféle szaloncukor és a Mikulás-figurák fölbosszantanak: az ünnep varázsától fosztják meg a gyerekeket, akik a szülőkkel mosóporra meg akciós termékekre vadásznak, de kénytelenek az ezerféle Mikulás-édességgel szembesülni. A fogyasztói társadalom kínálja számtalan kellékét, miközben épp a lényeg veszik el: a várakozás szépsége, az izgalom, hogy vajon a Mikulás tudja, hogy jó voltam, nem felejtette el, mikor nem fogadtam szót?

Gyermekkoromban még azt hittem, igazságos a világ: aki jó, ahhoz eljön a Mikulás, és hoz neki mindenfélét. Izgatottan bontogattuk a zörgős zacskókat: találtunk benne fényesre törölgetett piros almát, néhány szem diót-mogyorót, apró csokikockákat, a szaloncukrok mellé a kincset, a koszorúba fűzött fügét. No és persze a virgács! Azt szinte kivétel nélkül minden gyerek kapott. Ezzel egyet is értettem, tudtam, nem voltunk mindig angyalok.

A csalódás azután váratlanul ért: december hatodika után egy beteg osztálytársamnak vittem a leckét, és hiába meresztgettem a szemem, egyetlen száraz ágat láttam az ablakukban, amelyen négy szem piros szaloncukor lógott. Óvatosan megkérdeztem, hol a többi ajándék. Szelíden elmagyarázta, az almát megette, mert az gyógyít, a szaloncukrokat pedig az idén is elteszik, hogy legyen mit kitenni jövőre is az ablakba. És megosztott velem egy nagy titkot: három bátyja közül a legidősebb a saját cukrát bekapta, a helyére pedig széndarabkát csomagolt vissza! Jó ideig a Mikulást okoltam a figyelmetlenségéért, amiért a szorgalmas és csöndes kislánynak nem vitt ajándékot. Őt kárpótolandó, néhány nap múltán táskájába csempésztem ajándékaim felét, a szaloncukorból az összeset. Akkor éreztem először, mennyivel jobb adni, mint kapni.

Egyébként az esetről soha nem beszéltünk, de a rítust, a mikulásozást őriztük nyolcadikig.

Ma már csak ritkán láthatók az ablakokban Mikulás-csomagok. A gyerekek nem őrizgetik, nem mutogatják kincseiket. Annyi alkalommal, óvodában, iskolában, szüleik munkahelyén, sokszor az utcán és a művelődési házakban találkozhatnak a jóságos ajándékosztóval, hogy a varázs szertefoszlott. Miképp is lehetne várakozni arra, ami két hónapja majd kiveri a szemünket?

Valódi viszont a szeretet. Emlékszem, amikor hatéves unokám félrehívott, fontos következtetésre jutott. Mikulás nincs is, csak a képzeletünkben és a reklámokban meg a mesekönyvekben. De ne meséljük el a kishúgának, hogy a szülők veszik az édességet az üzletekben, mert ő még azt hiszi, hogy ez csoda, és nagyon várja a reggelt, talál-e finomságokat a cipőjében. A szülőknek se szóljunk, hogy ő már ismeri a trükköt. Csillogó szemén láttam, kaphat ő már bármit, számára a titok őrzése a legnagyobb ajándék.

dallos zsuzsa