Macska, pórázon

Pórázon tartották a macskát, s kikötötték az előszobában. Micsoda szívtelenség! – olvashatták le az arcomról, mert szinte egyszerre mondták: jól érzi magát a dög, és ami a fő, nem szül kiscicákat! Nem kell egyet sem agyonütni, vagy könyörögni, hogy vigye el őket valaki. A hosszú piros póráz megengedte, hogy a macska – mint egy fény áztatta stégen –, az ajtó előtti lépcsőn sütkérezzen. Legfeljebb az a veszély fenyegetett, hogy a magamfajta látogató nem veszi észre s rálép.

Nyugdíjas házaspár. Az asszony a bányatrösztnél volt titkárnő. Mesteri kontyba tornyozott ősz hajával, színes vállkendővel világos ballonján, ha kilépett a kapun, megszépült az utca. Boldogan köszöntöttem. Volt, hogy cipekedtem is helyette, ha túl sok szatyorral tartott hazafelé a piacról.
– Mikor a piacra megy a mama – panaszkodott a férj –, az összes kofánál megáll, és mindegyik rásóz valamit. Na és a hentesek! Azok ám a szép figurák! Rájöttek, ha udvarolnak neki, tőlük is vesz valamit. Öt hentes van a piacon! Annyi az ennivalónk, hogy lehetetlenség elfogyasztani. Tele a két mélyhűtő, a fagyasztó, és csak hozza, hozza. És nem lehet neki szólni – isten őrizz –, mert ő ezt jobban tudja. Azzal vág vissza, hogy ő se szól bele, miért olajozom mindig össze a ruhám a műhelyben.
A nyugdíjátvétel a férfi feladata volt. Bütykös, reumás ujjai nem kedvelték a golyóstollat, de gyakorolnia kellett az írást.
– Meg ha már kevesebb a nyugdíja, mint az enyém, legalább az a kis elégtétele legyen meg, hogy ő veheti át – súgta az asszony.
A férfi kifejezetten szépen írt, csak az elviselhetőnél is lassabban. Infarktusból lábadozott, kis híján lebénult a fél oldala. Elemistaként sem rajzolhatta nagyobb figyelemmel a betűket. Mintha a becsülete múlott volna a szép külalakon. Még sorvezetőt is használt. Betűi szabályosan követték egymást, mint vasúti kocsik a vágányon. De, hogy az aláírások úgy sikerüljenek, ahogy kell, pisszenni se volt szabad. Pedig az asszony szívesen beszélt. Főleg, mikor a szénpénzt várta.
– Tudja, nem magunk miatt kérdezem, nekünk, Istennek hála, mindenünk megvan, kijövünk a nyugdíjunkból, de azok a szegény bányászok, akik a föld alatt dolgoztak annyi éven át, és most esetleg betegek, azok már alig várhatják. Mert nem sok ugyan, de jól jön.
Én persze, azt sem értettem, miért van szénpénz, amikor már szinte minden bányát bezártak, azt pedig még annyira sem, hogy miért jogosult rá, akinek soha nem kellett lemenni a bányába, de nem akartam tapintatlan lenni. Pláne, hogy elragadóan puszilomgáborkázott, és mindig érdeklődött, nem vagyok-e éhes vagy szomjas.
A férfi volt a veszélyeztetettebb, mégis az asszony került kórházba. Hat hétig feküdt combnyaktöréssel. Miután hazahozták, többé nem akart felkelni az ágyból. Bebeszélte magának, hogy megszédül, és újra elesik. Nem volt, aki gondjukat viselje. Az özvegy menyüktől nem kívánhatták, hogy a műszakba járás meg a két gyerek mellett még őket is pesztrálja. A kórház ápolási osztályára kerültek, egymással szomszédos terembe.
A „papa” halt meg előbb. Jó beteg volt, elfogadta a sorsát, csendesen elaludt, mesélte a menye. A „mama” sokáig szenvedett, ugráltatta az ápolókat, vádaskodott, hisztizett.
A macskára viszont jó idők jöttek. Az unokák eloldozták a pórázról. Kilenc kiscicával hálálta meg. Nekem is ajánlgatták, hogy vigyek belőlük, vagy segítsek néhányat elszerezni.

Domján Gábor