KISZOLGÁLTATVA – Méltó életet, könnyű halált!

Hallottam egy történetet, állítólag igaz. Az egyik megyei kórházból nem hajlandó hazavinni a család a magát ellátni képtelen, de amúgy még hosszú élet elé néző hozzátartozót. Az állapotában semmilyen kezelés nem hoz már javulást, kórházi ellátása a továbbiakban indokolatlan, ezért hazabocsátanák. Szóltak egyszer, szóltak többször, a (szóbeszéd szerint jómódú) család nem reagál, az utcára meg mégse tehetik, ha esetleg mentő szállítaná haza.

Írtam a kórház betegjogi képviselőjének, ő az EMMI sajtósához irányított, akit telefonon értem el. A sajtós kedves volt és segítőkész. A történet alapvetően nem a betegjogok problémakörébe tartozik – mondta –, nekik a betegeket az intézménnyel szemben kell képviselniük és nem az intézményt a hozzátartozók ellenében. Javasolta, keressem meg a kórházban dolgozó szociális nővért. A kórház honlapján két név is szerepelt. Biztos, ami biztos, mindkettőjüknek elküldtem a kérdéseimet. Tíz napja várom a választ, hiába.

Ügyvéd ismerősöm szerint a kórháznak be kellene perelnie a családot, hiszen például a gyerekeknek törvény szabta kötelességük is a szülőről való gondoskodás. Talán megteszik. Utánajárni képtelenség, hiszen az egészségügyben dolgozóknak fővesztés terhe mellett van megtiltva mindenféle nyilatkozat, meg ugye az emberi jogok is sérülnének. Mármint a családtagoké(!). Mivel pletykaszintű információkból csak a bulvármédia dolgozik, és az nem mi vagyunk, a kör itt be is zárult.

Pedig ezerféle kérdés megfogalmazódik ilyenkor az emberben. Ha a család anyagi- és életkörülményei megengednék, mégsem viselik gondját egy mozgásképtelenné vált, esetleg már nem is mindig tiszta tudatú, de „a halálra még meg nem érett” szülőnek, testvérnek, gyereknek, joggal néz rájuk rosszallón a környezetük. Végül is fogadhatnának mellé otthoni betegápolót, akár a nap 24 órájában is (egy közeli barátom édesapja mellett két erdélyi asszony váltotta egymást három éven keresztül, igaz, havi négyszázezerbe került, de volt miből, és nem sajnálták rá a pénzt), esetleg elhelyezhetnék egy erre szakosodott intézetben vagy geriátriai osztályon (alsó hangon havonta 150 ezerért).

Az igazi baj akkor kezdődik, amikor nincs miből és nincs hol. Az ingyenesen elérhető „elfekvő ágyakból” nincs elég, a szakképzett és elhivatott ápolók is elfogynak lassan, az alapítványok, egyházak nem tudnak mindenki mellé odaállni. Kis négyzetméteren, kevés szobaszámmal, épp csak a túlélésre elegendő jövedelemből, pénzzé tehető ingatlan és vagyontárgyak híján megnyomorító teherré válik egy magát ellátni képtelen, folyamatos felügyeletre szoruló családtag gondozása. A születésük óta súlyosan sérült fiatalok helyzete legalább ilyen reménytelen, hiszen egyszer csak majd itt maradnak szülők nélkül a világban, a hideg vízre se elég állami juttatással. Csak a legszűkebb baráti körömben legalább nyolc olyan családot tudnék felsorolni, amelyek anyagilag, fizikailag és lelkileg is beleroppannak abba, hogy a szívük szerint cselekszenek. Nekik, rajtuk segíteni kellene és – szólok előre, most demagóg leszek! – két-három stadion árából már sok mindent meg lehetne oldani.

Valamiért nem igazán illő beszélni róla, és lesznek, akik majd kegyeletsértést emlegetnek, de amilyen emberhez méltatlan életet kénytelenek élni sokan, mások ugyanilyen megalázottá és kiszolgáltatottá válnak a halálukban is. Egy nagyon kedves, közeli barát heteken át tartó agóniáját látva muszáj most leírnom: a mesterségesen, drága technikával meghosszabbított haldoklás embertelen! Több agyvérzés után, lebénult veseműködéssel, felfekvésekkel és az elkerülhetetlenül kialakult tüdőgyulladással mindenki pontosan tudta, hogy őt már sem meggyógyítani, sem családi vagy intézeti gondozásra bízni nem lehet. Tudták, hogy meg fog halni, mégis hetente háromszor cipeltették vesedialízisre, végeztették a drága vizsgálatokat, tömték belé a gyógyszert. Enni, inni egyáltalán nem kapott, mert félő volt, hogy félrenyel, gépeken és csöveken át tartották életben, pedig már csak annyi ereje volt, hogy a tiszta pillanataiban egy korty vízért könyörögjön. Mi ez, ha nem a hippokratészi eskü megcsúfolása, mi ez, ha nem a leginkább szánni való befejezése a földi létnek?

Persze az elmúlás a maga megmásíthatatlan véglegességével mindig megrázza az embert. Különösen, ha váratlanul érkezik és egészségest, fiatalt ragad el közülünk az értelmetlen halál. Hiába tudjuk, hogy halandónak születtünk, elfogadni, beletörődni, a veszteséget feldolgozni nagyon nehéz. Betegként az utolsó reménysugárba is belekapaszkodunk, hozzátartozóként a legkilátástalanabb helyzetben is reméljük a csodát, és ez így van jól, így természetes. De amikor már tényleg nincs tovább, amikor már csak a fájdalom marad, a kegyetlen légszomj, a kicserepesedő száj, a hideg drótok és csövek, amikor már felemészti a reményt a bizonyosság, na akkor…, akkor ne akarjanak senkit minden tudományos vívmányt bevetve, vagyonokat költve fölöslegesen, erőnek erejével visszatartani! Mehessünk el békével, lehessenek körülöttünk a családtagjaink, foghassák meg a kezünket, simítsák meg utoljára a homlokunkat, és kívánjanak jó utat abba az ismeretlen dimenzióba, ahová indulnunk muszáj. Olyan, emberhez illő méltósággal hagyhassuk el a földi világot, ahogyan, ha szerencsések voltunk, az életünket éltük.

Magyarországon engedélyezett a passzív eutanázia, vagyis maga a beteg visszautasíthatja az életben tartó kezeléseket. A nyilatkozattételt és annak elfogadhatóságát szigorú jogi szabályozás rögzíti. Nem hiszem, hogy túl sokan élnek vele. Az orvosok a szakmai és etikai támadhatóságtól félnek, a hozzátartozók egymást figyelik gyanakodva, a beteg meg küzd, sokszor magára hagyottan egy elhúzott kórtermi függöny mögött, küzd, hogy végre megpihenhessen valahol.