KANDÚRÉLET – A kamaszkor vége

Vannak helyzetek, amikor mások döntenek a sorsunkról, magyarázom Kormi kandúromnak várakozás közben az állatorvosi rendelő előtt. Nem vagy már kölyök. Érhető? Semmi baj, vigasztalom, kevesebb csavargás lesz, és majd nem jársz tépetten haza, mint eddig. Ne törődj vele, szép és kényelmes életed lesz. Fölösleges nyivákolni. Amúgy sem kívántál apa lenni. Hát nem?

Délután érte megyek. Kómásan fekszik a hordozóban. Otthon finom puha takaróra fektetem, de nem jó neki. Sem ott, sem másutt. Nyikkanás nélkül vonszolja magát, kúszik, mászik, elesik. Estefelé életre kel, tányérkájához dülöngél, gondolom, akkor minden rendben. Vagy mégsem?

Megsimogatnám, de nem hagyja. Rám sem néz, elfordítja a fejét. Szegény pára, együtt érzek vele. Időnként végtelen utálattal tekint rám. Mardos a lelkiismeret. Jó, tudom, az ő érdekében és a felelős állattartás szabályai szerint jártunk el… vagyis jártam el.

Este besomfordál az ágyam mellé. Kis simogatást már elvisel. Aztán egy kicsit többet. Egy idő után úgy dönt, felkapaszkodik mellém. Az állát a karomra teszi, mozdulatlan. Majd lassan felemeli a fejét, mélyen és hosszan a szemembe néz. Rezzenéstelen, szemrehányó tekintetét le nem veszi rólam. Meg sem nyekken. Hülyén érzem magam. Muszáj lesz ezt megbeszélnünk:

– Bocsáss meg Kormi, hogy megfosztottalak a férfiasságodtól. A te érdekedben történt, ugye tudod?

Bocsánatkérésemet harsány dorombolással nyugtázza, az arcomhoz nyomja az orrocskáját, megrázza magát, és elviharzik a nyitott ajtó felé.

A szabadság mindenekelőtt!