GYÁSZ – A húsleves illata

Nagy életbölcsességeken kellene gondolkodnom, amiket tőle tanultam: mi az igazán fontos az életben, hogyan érdemes élni, meg ilyen hangzatos közhelyek. Ilyenkor azt szokták, nem? Én meg egyre csak azon agyalok, vajon leszedte-e a habot a húslevesről vagy sem és hogy hogyan is kellett összegyúrni a rétestésztát. Mert mostantól ezeket, a Mama helyett, nekem kell tudnom. Banális hülyeségek jutnak eszembe a legváratlanabb pillanatokban, még csak azt sem mondom, hogy nagy jelentőséggel bíró beszélgetések kavarognak a fejemben, mert nem. Mindössze emlékképek villannak fel: illatok, ízek, hangok kúsznak elő régről – ez lenne a gyász?

A sárgabaracklekvárjának a színe, a kamra polcán sorakozó üvegek, a gyöngyhagymával télire eltett uborka. Hallom, ahogy a zöld cukorborsószemek egyenként kipattannak a héjukból a vödörbe. Érzem a frissen főtt kukorica illatát, az almáspite omlós tésztáját a számban, látom a gyümölcstorta oldalára lefolyó zselatint. Emlékszem a pogácsában megbújó nagy krumplidarabokra, a szétrepedt beiglikre, a csörögefánkon megolvadó porcukorra, a vukos bögrémre, amiben a tejeskávét kaptam. Tudom milyen, amikor egy csepp kávé barnára színezi a hófehér kockacukrot és hogy a meleg, mézes tej örök gyógyszer a náthára.

Az asztal szélén lelógó, óriásira nyújtott rétestésztát sem felejtem el, ahogy a rászórt meggyszemek szinte kiestek belőle, olyan vékony volt. És a klasszikus húsleves, szigorúan marhahúsból, cérnametélttel. Az elmúlt közel két hétben minden nap ott volt, ott van az orromban ez az illat, ami azért is különösen vicces, mert a megfázástól az egyébként valóban körülöttem lévő szagokat sem érzem – de a Mama leveséét igen.

Magam előtt látom a kertben szedett, rózsaszín kardvirágokat, most is hallom a játék közben a háttérben zajló tévés parlamenti közvetítéseket. Előttem van az erkélyről jól látható Szent György-hegy, a végtelen hosszúságúnak tűnő könyvespolcok, a tapolcai tóparti séták, érzem a badacsonyi strandon a Balaton illatát, és nézem, ahogy magabiztosan vezeti a zöld, ezervalahányszázas Ladát. És tudom, hogy összesen kétszer láttam sírni.

Elég ezekre emlékeznem? Vagy ennél sokkal nagyobb jelentőségű dolgokra kellene? Útmutatásra, elvekre, nagy életigazságokra? Nyolcvannégy év az mégiscsak nyolcvannégy év. Vagy azokat csak azért nem tudom listaszerűen felsorolni, mert már mind különválaszthatatlanok tőlem? Remélem! Legalább annyira, mint azt, hogy egyedül is tudok olyan húslevest és olyan rétest csinálni. Muszáj lesz.

Egy portugál lány azt mondta, az ő hite szerint most megpihen egy kicsit és aztán nemsokára eljön majd az idő, hogy újjászülessen. Nem tudom, igaza van-e, de szeretném hinni. Azt viszont biztosan tudom, hogy ez a világ a nagymamák nélkül rosszabb hely lenne. És az én világom most az lett.

Drahos Nikolett