FENYVESI – Veszprém és az írók

Ma már büszkeséggel gondolunk a Cholnoky-fivérekre, ha nem is olyan népszerűek, mint a veszprémi kézilabda klub, de számon tartjuk őket szülővárosuk híres emberei között. Október 26-án a Dubniczay-palotában átadták a Cholnoky-díjat. Idén Fenyvesi Ottó költő, képzőművész vehette át a megtisztelő kitüntetést, aki pohárköszöntőjében utalt a művészek mostoha sorsára, ami úgy látszik, életükben kijár nekik, pláne, ha olyan különcök, mint amilyenek Cholnoky Viktor és László, ezek a dunántúli dzsentrifiúk voltak.

A Cholnoky-fivérekről és egyáltalán Veszprémről először az újvidéki Magyar Tanszéken irodalomtanárától, Bori Imrétől hallott Fenyvesi Ottó – osztotta meg emlékeit az ünnepség résztvevőivel. Ma már talán kevesen tartják nyilván, hogy Bori Imre rehabilitálta a magyar irodalomtörténetben a csaknem elfeledett Cholnokyakat, Csáth Gézával, Krúdyval és Kosztolányival egy tanulmánykötetbe, a Fridolin és testvérei címűbe szerkesztve őket 1976-ban, az újvidéki Forum Könyvkiadó gondozásában. Nem kevesebbnek, mint a modern magyar próza ősének nevezte Cholnoky Viktor novelláit. „Cholnoky jellemző megtestesítője annak a művészsorsnak, amelyet Thomas Mann Doktor Faustus című regényében ábrázolt, ti. annak az illusztrációja, hogy a XX. században a művésznek, hogy művész lehessen, valamilyen módon szövetséget kell kötnie az ördöggel” – írta Bori Imre.

Amikor a díjazottat a balkáni háború 25 évvel ezelőtt Veszprémbe sodorta, és itt monográfiát szerkesztettek a Vár Ucca könysorozatban a Cholnoky-fivérekről, akkor szembesült igazán életük részleteivel, megalázó mostoha sorsuk konkrétumaival, ami a hozzájuk hasonló érzékenységgel „megátkozott” embereknek a kisvárosokban úgy látszik mindenütt, mindenkor kijár: meg nem értés, egzisztenciális gondok. Különcnek tartották őket Pesten is, ahol az újságoknál érvényesülni próbáltak.

Laudációt az idei Cholnoky-díjasról Mészáros Ernő, az MTA rendes tagja, a VEAB-egykori elnöke mondott:
„Az a mondás járja, hogy a barátságok ifjúkorban köttetnek. Fenyvesi Ottóval a kapcsolatom cáfolja ezt a sommás tételt. Amikor találkoztunk, egyikünk sem volt már kamaszkorban. Szeretett városunkba, Veszprémbe lényegében azonos időben települtünk, mintegy huszonöt évvel ezelőtt. Érkezésünk iránya azonban ellentétes volt. Én a fővárosból költöztem ide, Ottó a határon túlról, a délvidékről. Azt is mondhatjuk, hogy külföldről. Ezt a külföldről érkezett embert azonban átitatta a magyar művészet, a magyar kultúra, a magyar szó szeretete. Személye példázta azt a ma is érvényes igazságot, amelyet Szerb Antal fogalmazott meg a Magyar irodalomtörténet című nagyszerű műve bevezetőjében: »Magyarnak lenni ma nem állami hovatartozást jelent, hanem az érzésnek és gondolatnak egy specifikus módját, ami ezer év értékeiből szűrődött le: kultúrát.«

Aztán a két különböző irányból, két különböző poggyásszal érkező embert összehozta a sors. Útjaink a Magyar Tudományos Akadémia Veszprémi Területi Bizottságának épületében keresztezték egymást: munkatársak lettünk. Azonnal egyetértettünk abban, hogy poggyászaink tartalma, a tudomány és művészet nem is nagyon különböznek egymástól. Mindkettő a valóságot, az embert vizsgálja. Az egyik a kutató objektív, a másik a művész szubjektív szemüvegén keresztül. A tudós mindent a személyétől függetlenül vizsgál, míg a művész lelkének tükrén keresztül. Így nem csak Tudomány és társadalom, hanem Művészet és társadalom címmel is rendeztünk előadássorozatot. Azt szerettük volna, hogy székházunk nem csak a tudomány, hanem kicsit a művészet regionális otthonává válik.”

Mészáros Ernő akadémikus Fenyvesi Ottót jó művésznek, nagyszerű embernek és barátnak tartja. Szerinte nem túlzás az a megállapítás, hogy városunk, megyénk és régiónk kulturális életének kiemelkedő alakja, aki nélkül szegényebb lenne a térség kulturális élete.