Ezt most szépen bevesszük

Striebel bácsikám, mikor megtudta, hogy egy volt katonatársa haldoklik, autóbuszra ült és elment Kislődre, hogy meglátogassa, elbúcsúzzon tőle, amíg még életben találja. Magával vitt engem is, talán egyedül félt a találkozástól.

Sok mindent mondani ilyenkor nem lehet. Az ember a helyzet komolyságától megilletődve ácsorog. Nem akar leülni. A bácsikám körülbelül így beszélt:

– Hát eljöttem, János. Hallottam, hogy nagy a baj. Hát igen. Hiába, lejár az idő, nem tudunk mit tenni… Pedig amin mi keresztülmentünk a Donnál! Á, nem lehet azt elmondani. El se hinnék. Hoztam egy kis süteményt…, ha tudsz enni. Üdvözöl a Teréz is.

János bácsi nyakig betakaródzva feküdt egy sezlonyon a konyhában. Hümmögött, bólogatott és igen megköszönte a látogatást. A család is. Hogy Veszprémből… Kaptunk egy pohár bort. Kezet fogtak és eljöttünk. Nem tartott tovább az egész negyed óránál.

Ez az emlék dolgozott bennem, mikor meglátogattam Patka Lacit a kórházban. Mert el kell búcsúzni, meg kell köszönni, ha van mit. És nekem volt.

A biztonság kedvéért egy levelet is írtam, ha nem sikerülne beszélnem vele. De ébren találtam, s örömmel fogadott. Azt is sejthette, hogy miért jöttem. A kórterem légköre azonban derűs volt, mindenki a gyógyulásról beszélt. Nekem is azt tanácsolták, hogy csak lélekemelő, vidám dolgokkal hozakodjak elő. Csak semmi komorság, fátyolos tekintet, karót nyelt hallgatás. Annál több szép emlék, siker, pozitív példa. Egy asszony külföldi utazás tervét ecsetelte az infúzióra kötött férjének, s egy új gyógyszer – ezt most szépen bevesszük! – csodatévő hatását. Laci családja is reménykedett a csodában, s így nem mertem elmondani, amiért jöttem. A levelet átadtam a feleségének. Hogy esetleg később olvassa fel a betegnek.

Laci néhány hét múlva meghalt. A levelet én olvastam fel az emlékére szervezett búcsúztató ünnepségen. Mindenki megismerte tartalmát, egyedül Ő nem.

Domján Gábor