EGÉSZSÉGÜGY– Négyszemközt a valósággal, élünk vagy meghalunk

Az orvosok, ápolók, erejükön felül teljesítenek, még mindig magas hivatástudattal és a hippokratészi esküvel felvértezve tesznek meg mindent a gyógyulásunkért. Viszont érzékelhetően – és láthatóan is – egyre kevesebben vannak.

Még ott állnak a frontvonalban és teszik, amire felesküdtek, de látványosan fogy a türelem és az empátia, fokozódik a közöny, a közömbösség, amit elsősorban a fáradtság, a kimerültség okoz – mondja el levélben egy olvasónk a magyar egészségügyben szerzett tapasztalatait.

Fáradtak, kizsigereltek

A tavaly novemberi kéztörésemet követően – a kiválóan elvégzett műtét és a rehabilitációs kezelések után tökéletesen rendbe jött – rövid idő alatt még négyszer kerültem kórházba. Négyszer mentőautó vitt, egy alkalommal pedig saját lábamon érkeztem a kórházba. Vagyis: az első pillanattól megtapasztalhattam, hogy milyenek a jelenlegi viszonyok a hazai egészségügyben. Bár különbségek, eltérések lehetnek, de szinte biztos, hogy nagy többségében hasonlóak. A beteget körbelengi a feszültség, a kiszolgáltatottság, a kétség: vajon a mostani viszonyok között biztos, hogy a megfelelő szakorvosi ellátást kapja? A beszállítást követő megérkezés után ugyanis nem derül ki, hogy milyen végzettségű az, aki a mentőktől átveszi a beteget és eldönti, hová sorolja a sürgősségi listán. Ezen persze bőven van idő merengeni folyosón, a hordágyon, a tolószékben mindenki szeme láttára, hiszen jönnek-mennek az emberek és a betegek.

A kulcsmondat

A kulcsmondat is megjegyezhető, mert sűrűn elhangzik: sürgősségi betegellátás van, nem gyorsasági. Így órákat kell várni a vizsgálatra majd a „beteggyűjtőből” vagy felkerülsz az osztályra, vagy hazaengednek. Szintén több órás várakozás után, ugyanis a műszakvezető orvos dönt a sorsodról. Engem – ahogy ígérték – mentőtiszt és rezidens is vizsgált. Időnként a saját bőrödön érzed a szaktudás, netán a tapasztalat hiányát. Mintha kísérleti alany lennél, mert abban a pillanatban nem a megfelelő helyen vagy.

Ám a sürgősségin mindenre megoldást kell találni, mert a beteg nem szenvedhet. Ha nem sikerül, kezdődik a telefonálgatás, majd hosszas egyeztetések után behívják a készenléti, telefonügyeletes szakorvost. Közben felvisznek arra az osztályra, ahová azonnal vinniük kellett volna. Ezt persze mindenki tudja, de mégsem így történik, ugyanis vannak osztályok, amelyek éjszakai orvosi ügyelet nélkül maradtak.

Elfogytak az orvosok…

…és a műtétekhez nélkülözhetetlen szakasszisztensek, az ápolónők és sok minden más, ami bő öt évvel ezelőtt még azért megvolt. Hosszabbodnak a várólisták, daganatos betegek műtétjei sorolódnak egyre hátrébb – csökkentve ezzel az életben maradásuk esélyeit. Az azonnali, életmentő műtéti beavatkozások még megtörténnek. Szóval, megérkezik a szakorvos, és pillanatok alatt megoldja a problémát, ami már két órával előbb is megtörténhetett volna, ha a beteget a megfelelő helyre küldik (de nem) és persze ha van ügyeletes orvos (de nincs).

A protokoll

A magyar egészségügyben a bürokráciától, a rossz szabályoktól, a hozzá nem értő döntéshozók ésszerűtlen rendelkezéseitől mindenki szenved, orvos, ápolónő, beteg egyaránt. Láttam, amikor rosszul lett egy hölgy a kórház bejáratánál. Éppen jött ki egy orvos, ránézett, majd sajnálkozva közölte, hogy nem tehet semmit, mentőt kell hívni, ez a protokoll. Megjött a mentő, és átvitték az ötven méterre lévő sürgősségire. Mert ez a szabály. Ahogyan az is szabály, hogy az e-receptre felírt gyógyszereket a közvetlen hozzátartozók sem válthatják ki, személyi, lakcím és TAJ-kártya bemutatása ellenére sem. Miközben a hagyományos papír receptre minden ellenőrzés nélkül kiadják bárkinek.

Harminc év bűne

Szándékos a rombolás? A tehetetlenség, vagy a tehetségtelenség az oka? Bármi legyen, nagy bűn az ország lakosságával szemben. A hivatalos adatok szerint is vagy harmincezer beteg esett áldozatául a magyar egészségügynek, akik, ha időben megkapták volna a megfelelő ellátást, még élhetnének. Nyilvánvaló trend a magánegészségügy felé tolódás. A szemünk láttára történik, hogy orvosok kényszerből, vagy érdekből megalakítják a saját rendelőiket, klinikáikat, amelyekhez megveszik a diagnosztikai, képalkotó eszközeiket, és szükség esetén műtőt és szakasszisztenciát is bérelnek hozzá, és teljesen kiszállnak, illetve részmunkaidőben, netalán félállásban dolgoznak tovább a közegészségügyben. Szégyelljék magukat azok, akik ciklusokon átívelően idáig züllesztették a magyar egészségügyet!

Irány a magánrendelő!

Hirdetések tucatjai kínálják ezeket a szolgáltatásokat. Van, aki meg tudja venni, a többségnek marad az állami gyógyítás –amíg még lesz elhivatott, szaktudását magas szinten ellátó orvos és ápolónő. Mert ha nem lesz, a sok pénz sem számít. Nem véletlen a mondás, hogy „csak egészség legyen, a többit megvesszük!” Ráadásul még az sem kizárt, hogy az orvoshiány miatt sem az államiban, sem a magánszférában nem gyógyulhatunk, mert kioltják egymást a felek.
Aki a fentiek ellenkezőjét állítja, az nem mond igazat, vagy az elmúlt években nem szorult kórházi ellátásra. Ha majd a döntéshozók valamelyikének a családtagja szembesül az egyre aggasztóbb tényekkel: indokolatlan megnyomorítják vagy elveszítik a szerettüket, rádöbbenhetnek, mi történik a magyar egészségügyben. Jelenleg ott tartunk, hogy az emberek fizetik az egészségügyi járulékot, a megspórolt pénzüket pedig a túlélés reményében elviszik a magánrendelőkbe.