CIVILEKRŐL ÍRÓK – Nyerő körzet

Helyettes kézbesítőnek lenni istencsapás. Már ha van még helyettes kézbesítő a postán.

Mikor ’84-ben a karácsonyi forgalom kis híján elnyelt, és tavasszal állandó körzetet kaptam, föllélegeztem: vége a reménytelen bolyongásnak a sosem látott utcákon.

Pedig az Egry mintalakótelep csak a tervezők meg az ott lakók számára volt mintaszerű. Mintaszerűen kockás. Postai körzetként igencsak szedett-vedett, mert két dörzsölt szomszédom kiügyeskedte, hogy hozzám csatolják mindazt, amitől szabadulni kívántak. Így született a 21-es.

Nem reklamáltam. A rossz körzet is jobb, mint a helyettesítés. Nagyon jó kézbesítő akartam lenni, s egy idő után szégyelltem, hogy mindig csak én kapok ajándékot az ügyfelektől (borravalót, hideg fröccsöt, forró levest, tartalmas beszélgetést, baráti jobbot), és nem származtatok vissza semmit. Adta magát az ötlet, hogy összehozzam az itt élőket egymással, legalább a számomra kedvesebbeket. Persze, olyan hosszú asztal nem volt a Sport vendéglőben (és annyi pénzem se), hogy mindenki odaférjen, de akik eljöttek, a vendégeim voltak. Karácsony és szilveszter között választottam ki a napot. Gázszerelő, nyugdíjas mozdonyvezető, bőrkikészítő kisiparos, újságírónő, fotóriporter, pénzügyi szakember, óvónő, fogorvos, fiatal zenész házaspár, nyugdíjas rendőr, agronómus, tanár, főhivatalnok, kutatóintézeti mérnök és egy katolikus pap az édesanyja jogán és örökös helyetteseként – ők lettek az állandó vendégeim, az asztaltársaság magja. A plébános úr nem mellékesen imakönyveket szerkesztett, és imákat is költött. Kapóra jöttem ihletének, megírta a Postások imáját. Nekem nem tetszett a hírvivő glóriás felmagasztalása, ugyanis többnyire teherhordó állatként gondoltam magamra, és a levelek se örömhírekről, hanem OTP-tartozásról, közüzemi díjakról szóltak. Bosszúból a Papok imájával válaszoltam. Söpörjön csak mindenki a maga portája előtt! Hát arra is sor került. Az atya meghívta az egész társaságot a plébániájára: kirándultunk egy Pest megyei nagyközségbe.

Elbizakodottságomban még egy díjat is alapítottam, a Vargánya-díjat. A gombát magam szedtem-szárítottam, s az összejövetelünkön adtam át kis celofánzacskóban annak, aki különösen a szívemhez nőtt abban az évben. Mint B. Kati, akinek lebénult a fél oldala, és újra tanult járni, aláírni a nevét. Legyek türelemmel, ne nevessek, kérte, neki ez most lassan megy. De máris jobban, mint a múlt hónapban, mondtam, mikor végére ért a keserves műveletnek és együtt örültünk. Ha esett, ha fújt, Kati mindennap végigvonszolta magát a tervezett útvonalán. Ha aggodalmaskodtam, képembe nevetett.

Akkortájt irodalmi esteket is szerveztem egy művészeti körben (Várady Szabolcsnak, Sziveri Jánosnak), s a körzet szépen képviseltette magát. És ha tévében, rádióban hallották a verseiket, másnap megállítottak. Látszott, büszkék, hogy ismerik őket.

Tizenkét év után átkértem magam egy kertvárosi részre, mert a lépcsőktől kikészült a lábam. Az utódom pár esztendeig továbbvitte a hagyományt, aztán elpályázott a postáról. Egy hölgy viszont, aki a férjével kezdettől tagja volt az asztaltársaságnak, nyugdíjba vonulása után megalakította az Egry Baráti Kört. Ez havi programokkal, kirándulásokkal ma is működik.

Domján Gábor

_________

Az írókat viszonylag nagy figyelem övezi, kíváncsiak a véleményükre, megnyilvánulásaik gyakran komoly visszhangra találnak a médiában – miközben a civil szervezetek képviselői és az általuk elvégzett munka majdhogynem láthatatlan. Ezért jött létre a Civilekről írók oldal, ahol magyar írók, költők teszik közzé személyes élményeiket, történeteiket, gondolataikat a civil társadalommal, a civilség fogalmával kapcsolatban. A Civilekről írók projekt eredetileg a Facebookon indult. (Magyar Narancs)