Szarajevónak a Monarchiához csatolásától a szovjet hiánygazdaság rejtelmein és a kommunizmusban való boldoguláson át egészen a magyar népzenéig jutottunk el az Utas és Holdvilág Antikvárium legutóbbi estjén, amelynek vendége Waszlavik Gazember Petőfi Velorex Sámán Szabadcsapat Ullmann Mónika László volt. Ez az este azonban nem volt botrányos.
A címben szereplő mondatot még a hetvenes években fogalmazta meg Waszlavik, amikor megtapasztalta, hogy az ORI (az Országos Rendező Iroda, amely a működési engedélyeket adta ki) csak az átlagos, a nyugati együtteseket majmoló hazai amatőr bandákat kedveli, az innovatív, különleges ötletekkel jelentkezőkről viszont nem akar tudomást venni. A teljes mondat így hangzott: „Amikor rájöttünk, hogy ilyen körülmények között nem csinálhatunk karriert, kijelentettem: akkor csináljunk botrányt!”
Így indult Waszlavik antikarrierje, amelynek része volt a Bizottság és a Beatrice is, de ezek a történetek olyan hosszúak és kacskaringósak, hogy nem vállalkozunk az elmesélésükre. Viszont Waszlavik életútja legalább ilyen érdekes és eseményekkel, fordulatokkal teli. Szarajevó úgy került képbe, hogy elmesélte egyik déd- vagy ükapja történetét, aki a Monarchia magas rangú katonatisztjeként részt vett Szarajevó Monarchiához csatolásában. Az ottani uralkodó, hálája jeléül, adott neki egy királyi palástot, amit a kis Waszlavik gyereknek a vállára borított az édesapja.
Waszlavik Lászlót már gyermekkorától nagyon sok dolog érdekelte, ahogyan az édesapját is, aki többek között harmonikán is játszott, a kisujjában voltak az akkori slágerek. Édesapja akasztott ötéves fiacskája nyakába egy gyerekharmonikát, ő pedig azóta is zenél, amikor csak tud, pedig van neki „tisztességes” foglalkozása is: elektromérnöki diplomát szerzett a lembergi egyetemen. És itt egy másik hosszú történet bontakozott ki az egyetemi és az azt követő évekről, amibe szintén nem kezdünk bele, mert úgysem tudnánk hitelesen és oly színesen felidézni, mint ahogyan az elhangzott.
Waszlavik László órákig tud sztorizni, és a hallgatóság közben rájön, hogy a mesélő egy nagyon szelíd, jóravaló, művelt, széles látókörű ember, aki egyszerűen nem hagyta, hogy bedarálja őt a rendszer, és sportot űzött abból, hogy borsot törjön a rendszer képviselőinek orra alá.
Az est vége felé előkerült a harmonika is, és sajátos Waszlavik-stílusban elhangzott néhány népdal, a Kispiricsi faluvégén címűt pedig a nagyérdemű egy Black Sabbath-nótával kombinálva élvezhette. Most mondjam azt, hogy ennek a hangulatát sem tudom igazán érzékeltetni? Egy effajta kis tudósítás erre teljesen alkalmatlan.
Mi ebből a tanulság? Jöjjenek minél többen és minél gyakrabban az Utas és Holdvilág Antikváriumba a meghirdetett beszélgetésekre, hogy részesei lehessenek az ilyen nagyszerű találkozásoknak!
