A belvárosi burkolat, az utcabútor a volt főkertészt a ’70-es évek Lipcséjére emlékezteti. Nekem inkább Drezdát idézi, bár abban egy húron pendülünk, hogy a mellettünk levő látványcsobogó a belvárosi burkolatcsere – hivatalos nevén: rehabilitáció – legjobban sikerült eleme.
Ha nem az egyetlen, mert arra, hogy a képzeletbeli dobogó második helyére mit állítanánk, a szökőkút melletti kávézó teraszán ülve egyikünk sem tudott kapásból válaszolni.
Strenner József kertészmérnököt régóta ismerem. Tudom, mert mesélte, és mostani beszélgetésünk során is felelevenítette: annak idején úgy rendezte be a szűkebb és tágabb értelemben vett belvárost növényekkel, hogy azok a városlakók komfortérzetét is emelték, emellett tökéletesen illeszkedtek Veszprém dolomitban gazdag természeti adottságaihoz és egyéb városszerkezeti tényezőihez. Például a gyökereihez. Az egykori zsidónegyed helyét, a volt bányatröszttől a Bajcsy-Zsilinszky útig keleti mediterrán növényekkel ültették be. Vadcitrommal, tűztövissel, orbáncfűvel, levendulával, mert ezek mind Izraelre jellemző növények. A várban a kereszténységhez közeli mediterrán növényzet kapott helyet, például egy krisztustövisféle, a zizifusz, amelyet a székesegyház sarkába sikerült visszacsempészni, s amelynek ehető termése kicsit hasonlít a datolyára. A Komakút téren alpesi jellegű sziklakert volt, ebből egy-két növény, mint a boroszlán vagy a csodabogyó, megmaradt.
Ez a leander sem érezheti túl jól magát…
– Egyike vagyok annak az 58 ezer laikusnak, akik ebben a városban élnek, s nekem úgy tűnik, mintha sokkal kevesebb lenne a zöldfelület, mint a felújítás előtt. Vagy csak a vég nélküli szürkeség miatt érzem így?
– Én sem érzem magam jól a szürkétől, mert nem az a szín, amelytől az embernek nevetni támad kedve. Attól sem érzem jól magam, hogy jelentősen csökkent a zöldterület nagysága a felújítás előtti állapothoz képest. Annak ellenére történt így, hogy a Kertészeti Egyetemtől, mint tervezőtől azt kértük: kicsivel több legyen a zöld, mint annak előtte. Egy darabig benne voltam a munkálatokban, s jól láthatóan megjelöltem azokat a fákat, amelyeket védeni kellett volna, mert helyi viszonylatban növényritkaságok voltak. Ehelyett mintha direkt ezeket vágták volna ki! Áldozatul esett a cerosus yedoensis, azaz a japán szomorú díszcseresznye fácska, amely a lordok házával és a Bástya üzletházzal szemben pompázott. Virágzása idején élénk rózsaszín óriásbokrétának tűnt, magával ragadó szépsége, ha csak néhány másodpercre is, de mindenkit megállásra késztetett. Most szürke betonkocka van a helyén. Hasonló sorsra jutott az az ezüsthárs is, amely a Bástya sarkánál állt, s amelyet látogatása emlékére ültetett Göncz Árpád. Rengeteg fát kivágtak a Hangvilla és a Mackó cukrászda között, volt például egy galagonyahibrid, amelyből szintén nem volt több az egész városban. Megszűnt a Bástya körüli/mögötti zöldterület, csökkent az OTP előtt is. Ültettek viszont az OTP-parkoló alatti, üresen tátongó üzletsor előtt néhány növényt, ám ez csak parasztvakítás, hiszen kilóg a gyökerük, egy-két év múlva kipusztulnak.
Nem vették körül ráccsal a fákat, mindössze kihagytak körülöttük egy négyzetet, de ezzel nem tudják elejét venni a taposásnak
– Ezeknek a kőriseknek és ostorfáknak, amelyeket a Kossuth utcára ültettek – mutat egyikre a székünk szomszédságában – nem ástak megfelelő mélységű gödröket, így csak sínylődnek a dolomittalajon. Igaz, a korábban itt lévő hársfáknak sem volt mély gödrük, de a helyzetet most rontja, hogy nem vették körül ráccsal a fákat. Mindössze kihagytak körülöttük egy négyzetet, de ezzel nem tudják elejét venni a taposásnak. Előbb-utóbb úgy összetömődik a talaj, hogy csak gyötrődni képes a fa.
– Valami jó?
– Egy fát sikerült megmentenem. A hotel hátoldalánál, a volt pártház és a mostani játszótér felé hajló cédrus deodárát, amelyből egy van csak Veszprémben, és az országban sem sok.
A cédrus deodára szerencsére megmenekült
(Az igazsághoz tartozik, hogy a kertészeknek idén nem volt szerencséjük, az időjárás is csúnyán elbánt a munkájukkal.)
