Azt mondják, kétféle stressz létezik: a hasznos és a káros. A jó és a rossz. Jó sok jó sokk jót tesz! (Levédetem!) Az eldördülő startpisztoly, a kihúzott vizsgatétel, az elvégzendő munka közelgő határideje mind-mind megemeli adrenalinszintünket, magasabb szintű teljesítményre sarkall. Az alapszükségleteken kívül az emberi létezés két hajtóműve szerintem a stressz és a lustaság. Stressz nélkül képtelenek lennénk a túlélésre, lustaság nélkül képtelenek lennénk a kreativitásra. Ha nem okoz bennem sokkhatást lángra gyúló lakásom látványa, akkor nem nyúlok egyből a tűzoltó készülékért, nem hívom a tűzoltókat és nem szaladok ki az épületből észvesztő sebességgel.
(Figyelem! Jelen írásomban mindvégig a jóféle lustaságról beszélek, a rosszról csak egyszer. Puff, az meg meg is volt. Most hadd ne ecseteljem a különbséget: mindenki jól ismeri azt!)
Lustaság nélkül semmi szórakozásra, művelődésre nem maradna időm: „Á, nem, nem járok én színházba, nem olvasok, nem hallgatok zenét: vizet hordok a kútból, felszántom a szomszéd udvarát, majd meggyújtom az utcai gázlámpákat.” Persze, tovább is lehet gondolni: „Á, nem, nem járok színházba, lusta vagyok én ahhoz. Á, moziba sem. Bekapcsolom a tévét. Vagy letöltök valamit. Kitaláltam, hogyan tudom leggyorsabban megfelelő formátumra átalakítani a filmeket.” Mindez csak megerősíti állításomat: a legtöbb nagyszerű találmány az emberi lustaság terméke. Ami ezen felül született, illetve születik, az mind hasznos stresszt hivatott okozni, azaz visszacsatol létünk elsőként említett „hajtóművéhez”, hadd emlékeztessem az olvasót most csupán Rubik Ernő kockájára!
A rossz stressz viszont felőröl és kiéget. Naponta nyolc órát tölteni futószalag mellett a változás leghalványabb reménye nélkül, gyűlölve minden egyes munkadarabot és mozdulatot; munkába menet és onnan jövet órákat füstölő dugóban ülni: biztos út az összeomlás felé (lásd Joel Schumacher magyarul azonos című filmjét Michael Douglas főszereplésével). Az egészséges lélek próbálja ezeket a kártékony hatásokat életéből kitörölni – már amennyire lehet: többnyire a „két hajtómű” segítségével.
Ám – és itt érek írásom képzeletbeli első bukkanójához – szűkebb-tágabb környezetemben egyre gyakrabban találkozom olyan emberekkel, akik szinte mazochista élvezettel teszik ki magukat a rombolóbbnál rombolóbb hatásoknak, szinte élvezettel dagonyáznak a szenvedés, kilátástalanság és tehetetlenség mocsarában. Hogyan tudják ezt megoldani? Csak türelem!
***
Azt mondják, két – állítólag tanult – személyiségjegy alapján lehet állatfajtánkat két csoportra bontani. Az egyik csoportot a sikerorientált, a másikat a kudarckerülő magatartásforma jellemzi. Sikerorientált fajtársaink egyre jobb és jobb eredményeket produkálva hozzák magukat időről időre újabb és újabb euforikus állapotba, és bizony azt sem bánják, ha kicsit (vagy nem kicsit) irigylik is őket. No, de az vesse az első követ, ugye! Példa: Versmondó verseny az általános iskola alsó tagozatában. A nyertes kislány imigyen veszi át jutalmát: „Köszönöm szépen, bár úgyis tudtam, idáig minden versmondó versenyt megnyertem!” Visszataszító? Az. Viszont már most tudható, hogy a kislány valószínűleg egész életében sikeres lesz, ráadásul a verset tényleg megdöbbentően szépen mondta el. Irigyeljük? Igen. Joggal? Na, erre már nehéz válaszolni. Mi van, ha egyszer mégis kudarc éri? Ha nem ő lesz a nyertes? Reméljük, addigra eljut arra a pontra, hogy magához térve őszintén kijelentse: „Na, ebből a kudarcból sikerült tanulnom valamit.”
Kudarckerülő barátunk jóval keményebb dió. Ő néha ugyanazt teszi, mint sikerorientált társa, csak éppen negatív irányba. Kudarckerülő falkatársaink egyre rosszabb eredményeket produkálva hozzák magukat időről időre újabb és újabb letargikus állapotba, bár meg kell jegyeznem: az echte kudarckerülőre azért ez nem is annyira igaz. Ő inkább visszahúzódik az első baki után. Még attól is retteg, hogy újra olyan helyzetbe kerülhet, amelyben az a bizonyos hiba megesett. Példa: Kudarckerülő iskolaigazgató vezette iskola udvarát télen fellocsolják vízzel, hogy legyen jég. És lőn. Miután az egyik diák sikeresen megrepeszti alkarcsontját a csuklócsontjától 5,6 centiméterre, az igazgató felkapartatja a jeget, bezáratja az összes, udvarra vezető ajtót, és igazgatói intőt ad annak a renitens nebulónak (fegyelmit a tanerőnek), aki akár egyet is csúszni merészel – mondjuk a suli előtti járdán akár. Láthatjuk: iskolaigazgatónk imigyen tovább is hagyományozza saját defektusát. Halleluja!
Érdekes módon – és itt érek írásom képzeletbeli második bukkanójához – szűkebb-tágabb környezetemben egyre gyakrabban találkozom olyan emberekkel, akikre a két magatartásforma keveréke jellemző. Egyszerre kudarcorientáltak és sikerkerülők. Kéjesen vetik bele magukat a lehető legnehezebb helyzetek legeslegközepébe, holott tudják: esélyük sincs onnan épen kikecmeregni; majd élvezettel nézik, kudarcuk mekkora károkat okozott önnönmagukban és – ideális esetben – környezetükben. Hogy ez miért jó nekik? Csak türelem!
***
Íme!
Ott van például Cudar Tivadar.
Na, ez a Cudar Tivadar roppant büszke arra, hogy a városközpont belsejének szinte a mértani középpontjának is a legeslegközepében lakik. (Azt, hogy él, most ne feszegessük!) Alig várja, hogy beköszöntsön a nyár, a Balaton partjáról felszállingózzanak a nyaralók, hangos zsivajgásukkal megtöltsék az utcákat, tereket, üzleteket, sőt, gondtalan hangjuk még a város békés lakóinak csendes otthonába is be-beférkőzzék. Eleinte, úgy június közepéig, második feléig még csak kis rajokban bukkannak fel, majd egyre nagyobb csapatokban lepik el a várost. Nevetgélnek a teraszon! Cudar Tivadar ilyenkor már enyhe bizsergést érez ujjai sárgára dohányzott hegyében.
Cudar Tivadar mindig is viszolygott a sikertől. Belehalt volna, ha valaki véletlenül megkedvelte volna, vagy esetleg valami egészen pici dologért valaha is megdicsérte volna. Már az iskolában is egy agresszív mozdulattal áthúzta az el sem kezdett dolgozatára szánt üres oldalt, majd szitkozódva, osztálytársaira vicsorogva a tanár asztalára hajította, hogy újabb káromkodások és vicsorok után visszadobja girhes testét a padba. Valahogy így is maradt. Girhesen utálkozva és utálva. Ő ezt az egészet így, egyben szereti. Öntözgeti, ápolgatja, mint más a szobanövényeit.
És most lassan közeleg az Ő Ideje! Az Utcazene-fesztivál! Sajnos a Sörfesztivál, a Rozé, meg a Fest messze esnek lakásától, hiába hegyezi a fülét, szinte alig hall valamit az ottani zajból, legalábbis ahhoz nagyon keveset, hogy ujjai hegyében érzett bizsergését kielégíthesse. Ám az Utcazene-fesztivál első évétől kezdve az ő lakásának épülete elé is mindig odaeszkábálnak egy színpadot!
Már kedden érzi, hogy hamarosan elementáris erejű sokk fogja érni; szinte minden porcikája beleremeg a tudatba, hogy másnap este már dobhártyája is szinte behorpad a mélynyomótól (már azt is tudja, hogy így hívják); hogy ablaktáblái meg-megmoccannak festéküket pergető keretükben; és már látja maga előtt azt a kaján vigyort, amellyel szomszédjai követik minden lépését; szinte hallja, ahogy összeröhécselnek a háta mögött: „Megint szívni fog a Cudar!”
Cudar Tivadar készen áll. A város felszabadultan ünnepel. Kólázik, borozik, sörözik, zenét hallgat, csápol, nevet, hahotázik, egyik helyről a másikra vonul csapatokban, azaz – ahogy Cudar Tivadar látja – leigázza, elönti, megfojtja, felrobbantja, térdre kényszeríti, megalázza, megerőszakolja, deflorálja, vérgőzös mámorában kibelezi a dunántúli régió legszebb megyeszékhelyét. Cudar Tivadar Veszprémje haláltusáját vívja!
A Bajcsy-Zsilinszky utcában Kovács Kettő Timót szerda este hét órakor tenyerét a szolgálati telefon kagylója fölé helyezi, majd – betartva a szolgálati szabályzat idevonatkozó utasítását – a második kicsengés után közvetlenül a füléhez emeli azt, hogy egy év elteltével újra hallhassa: „Halló! Itt Cudar Tivadar beszél, vagyok, izé! Hát ez, kérem, tűrhetetlen! Nem azé’ lakok itt a belvárosban, hogy …….!”
Arra kérem hát a nyájas Olvasót, ha Cudar Tivadarral találkozik, ne vesse meg őt! Őt hajtja a rossz stressz iránti vágy! Kívánja a rendőrség megfáradt és – jogosan – következmények nélküli együttérzését, saját kudarcát, hogy az idén se bírják má’ betiltani, a szomszédok kárörvendő megvetését, és azt, hogy az egész város rajta röhög. A rendőrséggel együtt.
Ne vessük meg Cudar Tivadart! Simogassuk meg gyűrt buksiját, adjunk rá pici puszit – aztán futááááás!
Korbel Péter
